— Menj ki a konyhába, ne csinálj jelenetet vendégek előtt — mondta a férjem nyugodt hangon, mintha csak az időjárásról ejtene szót.
Az ajtóban álltam, kezemben a tálcával, rajta a frissen sült, már kihűlő rétesemmel, amire korábban még büszke voltam. Az asztalnál anyósom három barátnője ült: Fruzsina Jakab, Ildikó Kelemen és Barbara Budai. Megmerevedtek a poharaikkal, tekintetük ide-oda járt köztem és Brigitta Kozma között, aki az asztalfőn foglalt helyet, arcán elégedett, diadalmas mosollyal.
— Gergő Vinczének igaza van, Júlia Mezei — húzta el a szavakat Brigitta, anélkül hogy rám nézett volna. — Egy rendes menyecskének arany keze van. Te viszont… nos, látod magad is.
Fruzsina zavartan megköszörülte a torkát. Ildikó gyorsan a telefonjába temetkezett. Barbara hirtelen rendkívül érdekelt lett a falon lógó képben.
— Lányok, ne haragudjatok a kellemetlenségért — folytatta az anyósom már hangosabban. — A menyem nálunk… hogy is mondjam… igyekszik, de nem elég ügyes. Tudjátok, ilyen korban már nem lehet csodát tenni.
Harminchárom éves voltam. Ő ötvennyolc. Úgy beszélt rólam, mintha valami ostoba kislány lennék, akit szívességből tűr meg a családban.
Letettem a tálcát az asztal szélére, szó nélkül megfordultam, és az előszoba felé indultam. A hátam mögött felcsattant Brigitta nevetése, majd egy félhangos megjegyzés: „Ugye látjátok? Még csak meg sem köszönte!”
Az előszobában a falnak dőltem, behunytam a szemem. Egy év. Pontosan egy éve viseltem ezt el. Attól a naptól kezdve, hogy az anyósom „átmenetileg” hozzánk költözött, amíg felújították a lakását. A felújítás rég véget ért, ő viszont maradt, és napról napra egyre inkább otthon érezte magát nálunk.
Aznap azonban különösen fájt. Vendégek előtt. Az ő barátnői előtt, akik most már úgy néztek rám, mintha a személyzet része lennék.
A kézfejemmel letöröltem a szemembe gyűlő könnyeket, amikor meghallottam a bejárati ajtó nyílását. A küszöbön az anyám állt — Beáta Szalai, ötvennégy éves, elegáns nő, világos kabátban, apró kézitáskával.
— Júlia? — azonnal észrevette az arcomat. — Mi történt?
Megráztam a fejem.
— Semmi, anya. Csak fáradt vagyok.
Anyám összeszűkítette a szemét, levette a kabátját, és határozott léptekkel a nappaliba ment. Követtem.
— Beáta! — csattant fel Brigitta mesterkélt örömmel. — Micsoda meglepetés! Gyere csak, ülj le közénk!
— Jó estét — felelte anyám hűvösen, és megállt az asztal mellett.
Fruzsina, Ildikó és Barbara köszöntek. Jól ismerték anyámat: mindhárman legalább tizenöt éve jártak az „Iris” szépségszalonjába, amelynek Beáta volt a tulajdonosa. Brigitta Kozma is körülbelül egy évtizede volt a vendégük.
— Brigitta — szólalt meg anyám nyugodt, üzleties hangon —, beszélnünk kell.
— Ó, hát persze, természetesen! — lelkendezett az anyósom. — Lányok, ugye nem bánjátok? Beáta vezeti a város legjobb szalonját!
— Így van, Bea, te mindig csodát művelsz — bólogatott Fruzsina.
— Nekem múltkor olyan frizurát csináltál — tette hozzá Ildikó.
Anyám udvariasan biccentett, de a tekintete kemény maradt. Elővette a telefonját, megnyitott egy alkalmazást, majd Brigitta felé fordította a kijelzőt.
— Brigitta, hétfőtől nem vagy az „Iris” szalon ügyfele.
A levegő megfagyott. Az anyósom pislogott egyet.
— Elnézést… ezt most hogy érted?
— Minden időpontodat törlöm — folytatta anyám változatlan hangszínnel. — Haj, manikűr, pedikűr, valamint a lányod esküvőjére lefoglalt smink is. Az előleget három munkanapon belül visszautaljuk a kártyádra.
Brigitta Kozma elsápadt. Fruzsina és Ildikó összenéztek. Barbara mereven a tányérját bámulta.
— Ez… ez biztos valami tévedés — hebegte az anyósom. — Beáta, hiszen mi annyi éve…
— Pontosan ezért tűrtem el évekig a viselkedésedet a szalonban — vágott közbe anyám. — Ahogy a kollégáimmal beszélsz. Ahogy megalázod a recepcióst. Ahogy „különleges bánásmódot” követelsz, és minden apróságba belekötsz.
Brigitta tiltakozásra nyitotta a száját, de anyám nem hagyta:
— Hallgattam, mert te vagy a lányom anyósa, és mert azt hittem, Júlia kedvéért érdemes elviselni mindezt.