Dóra Király nem hagyta annyiban a dolgot, és élesen folytatta a vitát.
– Legközelebb inkább eszedbe se jusson ide bejönni – vágta Réka Lengyel fejéhez.
– Te meg ki vagy, hogy parancsolgatsz nekem? – csattant fel Réka felháborodva. – Csak megtűrt személy vagy ebben a házban. Majd szólok András Lukácsnak, hogy balhét csinálsz.
Dóra döbbenten felnevetett.
– Tényleg? Ez igazán érdekes felvetés. Tudod, ez az én házam. És az az autó is az enyém, amivel apám jár – közölte nyugodt hangon, miközben Réka arca elsápadt.
– Ne hazudj! – ordította Réka. – Anyám mondta, hogy András gazdag. Te csak felvágni próbálsz. Ugyan, tessék, próbálj meg kirakni minket innen, kíváncsi vagyok, meddig jutsz!
Ahelyett, hogy tovább emelte volna a hangerőt, Dóra elcsendesedett. Először gondolkodott el komolyan azon, vajon mennyire van valójában biztonságban minden, ami az övé.
Másnap felkereste édesanyja régi barátját és egyben ügyvédjét, Tibor Illést, aki a cég alapítása óta intézte az ügyeiket, és a hagyatéki kérdésekben is ő segített korábban.
– Tibor bácsi, ugye tényleg én vagyok anya egyetlen örököse? – kérdezte tőle.
– Természetesen – bólintott az ügyvéd. – A szüleid rég elváltak, és nincs más közeli rokon.
– És ha velem történne valami… akkor ki kapna meg mindent? – faggatózott tovább Dóra.
– Ugyan már, Dórácska, ne sötét gondolatokon rágódj – próbálta megnyugtatni Tibor Illés.
– Fontos nekem, hogy tisztán lássak – felelte határozottan. – Végrendeletet akarok írni. A vagyonom egy állatmenhelyre szállna, a cégben lévő részesedésemet pedig Andrea Vincze és Szilvia Fekete kapná. Anyával együtt indították az egészet, így érzem helyesnek.
Az ügyvéd komolyan ránézett.
– Ha ennyire eltökélt vagy, rendben. Elkészítjük a végrendeletet.
A szükséges iratokat még aznap aláírták. Este Dóra úgy döntött, nem titkolja tovább a dolgot a család elől.
– Apa, neked van végrendeleted? – kérdezte András Lukácstól, aki a nappaliban ült Gabriella Fazekassal és a lányaival.
– Meg akarsz szabadulni az apádtól? – sikította Gabriella, azonnal botrányt szítva.
– Dehogy. Csak nekem most már van – mondta Dóra higgadtan. – Anya korán meghalt, és rájöttem, hogy senki sem sebezhetetlen.
– És kire hagysz mindent? – érdeklődött gúnyosan Gabriella.
– Egy állatmenhelyre, illetve anya barátnőire, akikkel a vállalkozást elindította – felelte Dóra. – Apa felnőtt férfi, nevetséges lenne azt feltételezni, hogy tőlem várna bármit is.
András nem szólt egy szót sem, de az arca megfeszült. Pár nappal később Dóra arra ért haza, hogy az apja épp a szekrénybe pakolja az édesanyja portréit és a régi családi fényképeket.
– Mit csinálsz? – támadt rá Dóra feldúltan. – Ezek anya képei! Tedd vissza őket azonnal!
– Én kértem meg rá, hogy tüntesse el azokat az ócska, poros fotókat – lépett be Gabriella a nappaliba. – Az anyád már rég nincs köztünk. Ideje a jelenben élni.
Ezután elszabadult a pokol. A mostohaanya botrányosan viselkedett, és láthatóan fogalma sem volt róla – vagy nem akarta tudomásul venni –, hogy a ház Dóra tulajdona. András kétségbeesetten próbálta csillapítani a helyzetet, miközben a feszültség egyre elviselhetetlenebbé vált.