– Mégis ki vagy te, hogy parancsolgatsz az én házamban?! – üvöltötte Dórára a mostohaanyja, Gabriella Fazekas, miközben eltorzult arccal hadonászott. – Szólok apádnak, és egy perc alatt kidobat innen! Elképesztő, hogy itt osztod az észt!
– Valójában ez az én otthonom – felelte Dóra Király higgadt, magabiztos hangon. – Anyukámtól örököltem. Önöknek semmilyen joguk nincs itt maradni. Pakoljanak össze, és azonnal költözzenek el.
– András, András! – visította Gabriella Fazekas. – A te zavart lányod megaláz engem és ki akar rakni a házból! Azonnal tegyél rendet, ezt a bánásmódot nem vagyok hajlandó eltűrni!
Dóra szülei akkor váltak el, amikor a kislány tízéves volt. A történtek nem hagytak benne mély sebeket, nem élte meg tragédiaként a család széthullását. Sőt, a lakásban végre csend és nyugalom uralkodott el a véget nem érő veszekedések helyett. Édesanyja élete pedig váratlanul új irányt vett.
Barátnőivel közösen virágkötészeti vállalkozásba kezdett, amely rövid időn belül meglepően sikeressé vált. Nem csupán csokrokat készítettek: esküvői boltíveket díszítettek, rendezvénytermeket alakítottak át virágkompozíciókkal, teljes koncepciókat terveztek. A munka gyümölcse hamar beérett. Három év elteltével saját üvegházat vásároltak, ritka növényfajtákat hozattak külföldről, és a tevékenységi körük a kert- és tájtervezéssel is bővült.
Amikor Dóra befejezte a középiskolát, már egy vidéki házban éltek. Nem dúskáltak a luxusban, de bőségben, biztonságban és kényelemben teltek a napjaik.
Dóra állatorvosnak készült. Édesanyja nem erőltette, hogy a lánya továbbvigye a vállalkozást, bár titkon erről álmodott. A lány gyerekkora óta rajongott az állatokért: macskák, kutyák, sőt még egy skorpió is megfordult náluk. Az álmairól senki sem akarta lebeszélni.
Aztán jött a diagnózis. A rák könyörtelen volt, és a mindig élettel teli, fiatal nő néhány hónap alatt elhunyt.
Dóra még nem volt nagykorú, amikor megörökölte az üzletrészét, a házat és a bankszámlán lévő megtakarításokat. Hogy ne hagyja magára a lányát, az apja, András Lukács, hozzá költözött – és végül ott is maradt. Dóra időközben módosította a tanulmányait, és tájépítész lett.
A cégen belül ő vette át ezt az üzletágat, és így folytatta édesanyja munkáját, emlékének adózva. Apjával jól kijöttek. András szintén szerette az állatokat, és Dórát megnyugtatta a tudat, hogy nincs egyedül. Bár már rég betöltötte a tizennyolcat, az apja akár el is költözhetett volna.
Az igazság azonban az volt, hogy a volt felesége halála óta eltelt hét év alatt Andrásban egyszer sem merült fel komolyan ez a gondolat. Megszerette a kialakult életet. A régi, közös lakásban lévő szobájára borzongva gondolt vissza, amit évek óta diákoknak adott ki, biztos mellékjövedelemért.
Amikor András elhatározta, hogy régi barátaival elutazik a szülővárosába, Dóra őszintén megörült. Az apja ritkán mozdult ki nélküle, szinte soha nem hagyta hosszabb időre egyedül. Úgy tűnt, ez az út mindkettőjüknek jót fog tenni, és semmi sem jelezte előre, hogy hamarosan minden megváltozik.