– Komolyan mondom – tette hozzá Levente Balogh vállat vonva. – Udvariasan, nyugodtan elmagyaráztam nekik, hogy van egy közeli rokonom az ügyészségen, aki elég magas beosztásban dolgozik, én pedig éveken át szolgáltam egy speciális rendvédelmi egységnél. Azt is világossá tettem, hogy ha nem hagyják abba az ámokfutást, pontosan tudom, hol és kinél lehet úgy panaszt tenni, hogy annak nagyon kellemetlen következményei legyenek.
Henrietta Orosz hitetlenkedve nézett rá.
– Ennyi lett volna az egész? És ezt el is hitték? Csak nem kiszínezted egy kicsit, hogy nagyobb súlya legyen? – kérdezte csodálkozva.
Levente ártatlan arckifejezést vágott.
– Miért színeztem volna ki? – vonta fel a szemöldökét. – Tényleg van rokonom az ügyészségen. Igaz, nem édestestvér, hanem unokatestvér… és nem is errefelé dolgozik, hanem az ország másik végében. Jó messze innen.
Ezen már mindketten felnevettek, felszabadultan, úgy, ahogy régi ismerősök szoktak. Abban a pillanatban, amikor Henrietta belenézett Levente nevetéstől csillogó szemébe, hirtelen minden világossá vált számára. Megdöbbentő tisztasággal érezte meg: szerelmes lett. Nem felszínesen, nem óvatosan, hanem mélyen, igazán, úgy, ahogy azt hitte, csak fiatalon lehetséges. Negyvenen túl. A szíve hevesen vert, mintha egyszerre telt volna meg melegséggel és fénnyel.
Az esték ettől kezdve máshogy teltek. Kiültek a tornácra, Henrietta mentateát főzött abból a növényből, amit maga szedett a kert végében, és órákon át beszélgettek. Szó esett múltról, csalódásokról, reményekről. Levente története sem volt könnyű: a felesége elhagyta egy tehetősebb férfi kedvéért, majd nem sokkal később a munkahelyén is leépítés jött, és egyik napról a másikra munka nélkül maradt. Fogta magát, és elindult, amerre az út vitte, abban bízva, hogy talál még egy helyet, ahol szükség van rá, ahol elfogadják annak, aki.
Egyik este Marcell Székely hirtelen megszólalt. A fiú Leventére nézett, szemében komoly elszántsággal.
– Ne menj el innen – mondta halkan, de határozottan. – Maradj velünk! Olyan jó, hogy itt vagy.
Henrietta legszívesebben elsüllyedt volna zavarában, de Levente csak megsimogatta Marcell fejét, és kedvesen elmosolyodott.
– Tudod mit? – felelte. – Lehet, hogy maradok is. Ha az anyukád nem bánja.
Ekkor Henriettára nézett. Nem játékosan, nem félvállról. Komolyan, figyelmesen, mintha ebben a pillantásban benne lett volna minden kérdés. Henriettának elakadt a lélegzete.
– Nem bánom – suttogta végül.
Ez a két szó többet jelentett számára mindennél, amit addig életében kimondott.
Néhány hét múlva csendben besétáltak a helyi anyakönyvi hivatalba, és összeházasodtak. Nem volt nagy felhajtás, se lakodalom, csak pár közeli barát. És mégis: a szomszédok, akik nemrég még rettegésben tartották az egész környéket, megjelentek egy valóban értékes ajándékkal – egy finom, szinte áttetsző porcelán kávéskészlettel. Több volt ez egyszerű ajándéknál: jelzés volt, hogy a viszály véget ért, és helyét átvette a béke.
Pár hónappal később Levente stabil állást kapott a járási központban, egy nagy banknál, biztonsági munkakörben. A fizetés tisztességes volt, a beosztás kiszámítható, így sok időt tölthetett otthon. Apránként hozzáfogtak a ház felújításához is – régi volt ugyan, de melegséget és otthonosságot árasztott.
Henrietta néha csak nézte őt, és arra gondolt, milyen furcsán rendezi a sors a dolgokat. Egyetlen reggel, egy szomszéd traktorának durva betörése a kertbe fájdalmat hozott… és végül elvezette őt a valódi, nyugodt boldogsághoz. Az élet kiszámíthatatlan: sosem tudni, hol vár ránk a baj, és hol bújik meg a legnagyobb ajándék.
Marcell ma már természetesen szólítja Leventét „apának”, büszkén és szeretettel. Hajnalka Lukács pedig le sem szakad róla, mint egy kis kiscica. Még a szomszédok is teljesen megváltoztak: közös grillezések, hosszú beszélgetések, nevetés egy nagy asztal körül. Hihetetlen átalakulások.
És ami a legfontosabb: Henrietta nincs többé egyedül. Mellette van egy biztos támasz, egy erős kar, amely megvéd, megtart és átölel, amikor nehéz a világ. Soha nem hitte volna, hogy ebben az életkorban ekkora fordulat vár rá. De a sorsnak volt fantáziája.
Az őszi eső halk kopogása mellett, a gyerekek egyenletes szuszogását hallgatva ültek egymás mellett a régi kanapén, összekulcsolt kézzel. Henrietta akkor értette meg igazán: az igazi gazdagság nem pénz és nem hatalom. Hanem a világos ablak fénye, a meleg kéz a kézben, és a nyugodt bizonyosság, hogy a holnap is békés lesz. A boldogság csendben érkezett – és maradt.