…ha lehet. A gyerekekkel élek együtt – Marcell Székelyvel és Hajnalka Lukáccsal. Teljesen egyedül vagyunk.
Henrietta Orosz szinte megijedt saját magától. Mintha nem is ő beszélt volna az imént. Mi ütött belé? Meghibbant volna? Egy vadidegen, kemény tekintetű férfit hív be az otthonába, ahol csak ő és a gyerekek vannak? Még belegondolni is félelmetes volt.
Az idegen egy rövid ideig hallgatott, mintha mérlegelné a hallottakat, majd lehalkította a hangját, szinte suttogva kérdezett vissza:
– Nem fél tőlem? Látszik rajtam, honnan jövök… nem vagyok épp szelíd fajta.
Henrietta őszintén válaszolt, és közben maga is csodálkozott azon, milyen nyugodt marad a hangja:
– Nem tudom megmagyarázni… de nem félek. Meg aztán nincs is mit elvinni tőlünk. Legfeljebb azt a két szerencsétlen tehenet.
A férfi felnevetett. Nem hangosan, de őszintén. Az arca egyetlen pillanat alatt megváltozott: a szigor eltűnt róla, fiatalosabb lett, a szeme sarkában apró mosolyráncok jelentek meg.
– Levente Balogh vagyok – mutatkozott be egyszerűen.
– Henrietta – felelte, biccentve.
Amíg a piactól hazafelé bandukoltak, Henrietta észre sem vette, mikor kezdett beszélni… és mikor már mindent kimondott. Mintha gyónna. Elmesélte a férjét, aki elárulta és faképnél hagyta őket, a gyerekeket, a szomszédok pokoli viselkedését, a rendőrt, aki soha nem segített, a traktort, a rettegést, ami nap mint nap összeszorította a mellkasát, és azt a végtelen fáradtságot, amitől reggelente alig bírt felkelni. Levente végig hallgatta. Nem vágott közbe, nem okoskodott, csak néha bólintott. A hallgatása nem volt üres – inkább megtartó, megértő.
Amikor végre befordultak a kapuhoz, és a férfi saját szemével látta a portát: a keréknyomokat a sárban, a szétszórt szemetet, a félredőlt, szinte romos kerítést –, az arca elsötétült. A tekintete kemény lett, összeszedett.
– Ez azért nem semmi… – jegyezte meg halkan. – Régóta csinálják ezt magukkal?
– Amióta ideköltöztek – sóhajtott fel keserűen Henrietta. – És mit tehetnék? Egyedül vagyok. Nekik pénzük van, kapcsolataik… azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak.
Ebben a pillanatban Marcell és Hajnalka kiviharzottak a tornácra, mert meghallották a hangokat. Kíváncsian méregették az idegent.
– Anya, ki ez a bácsi? – kérdezte Hajnalka félénken, bátyja háta mögé húzódva.
Henrietta kissé zavartan válaszolt, miközben elkapta fia meglepett pillantását:
– Ő… ő Levente bácsi. Ma nálunk alszik.
– Jó napot – szólalt meg halkan Hajnalka, óvatosan kikukucskálva Marcell válla mögül.
– Szervusz – bólintott Levente udvariasan. – Hogy hívnak, kisasszony?
– Hajnalka. Sokáig marad nálunk?
– Ahogy alakul – mosolygott rá barátságosan. – Talán pár napig, ha anyukád is úgy gondolja.
És maradt. Előbb csak egy éjszakára. Aztán még egyre. Végül egy egész hét lett belőle. Olyan embernek bizonyult, amilyet ritkán látni. Hajnalhasadtától estig dolgozott: kijavította a kerítést, új deszkákat vert fel, mintha erődöt építene; felásta a kertet, rendbe tette az öreg ólat. A gyerekek azonnal megszerették. Marcell mindenhová követte, Levente pedig türelmesen tanította, hogyan kell „férfimódra” dolgozni, és estefelé együtt rúgták a labdát az udvaron. Hajnalka számára maradék fadarabokból készített egy gyönyörű, különleges babát – a kislány attól a perctől kezdve el sem engedte.
Ami pedig a szomszédokat illeti… az már-már hihetetlen történet volt. Levente harmadik napján újra felbődült a zene, olyan hangerővel, hogy az ablakok beleremegtek. Henrietta már terelte volna be a sírás szélén álló gyerekeket, amikor Levente nyugodtan felállt, és határozottan megszólalt:
– Átmegyek, beszélek velük. Normálisan.
Henrietta szíve a torkába ugrott.
– Levente, kérlek, ne… Ezek kiszámíthatatlanok. Testőrök, gyanús alakok… félek, baj lesz.
– Ugyan – legyintett nyugodtan. – Engem nem könnyű megijeszteni.
Elindult, magabiztos, erős léptekkel. Henrietta az ablaknál maradt, remegve, míg a gyerekek a kerítés résein át lesték az eseményeket. Öt perc sem telt el, és a zene hirtelen elhallgatott. Tíz perc múlva Levente visszatért, ugyanolyan higgadtan, mintha csak sétálni ment volna. Az arca elégedett volt.
– Mit mondtál nekik? – kérdezte Henrietta izgatottan, amint belépett.
– Semmi különöset – vont vállat. – Elmagyaráztam, hogy ez így nem helyes.
És csoda történt. Mintha elvágták volna. Nem szólt többé zene éjszaka, nem repült át szemét a kerítésen. A hatalmas kutyát láncra tették. A szomszédok pedig… köszöntek. Mosolyogtak. Udvariasak lettek. Henrietta eleinte azt hitte, csak képzelődik.
– Mondd már el, mit csináltál velük – kérdezte egy nap, nem bírva tovább. – Tényleg ennyire egyszerű volt?
Levente elnevette magát, mély, csendes nevetéssel.
– Ugyan, semmi különös… csak elbeszélgettünk egy kicsit.