Amikor világossá vált számára, hogy a törvény nem az ő oldalán áll, Henrietta Orosz meghozta a döntést: ha senki nem védi meg, akkor kénytelen lesz maga rendet tenni. Nem halogatta. Még azon a napon összeszedte mindazt a szemetet, amit a szomszédok gondolkodás nélkül áthajigáltak az udvarára. A szétszórt hulladékot hatalmas műanyag zsákokba gyömöszölte, majd minden erejét beleadva visszadobálta őket a kerítés túloldalára. Abban a pillanatban még nem sejtette, hogy ezzel milyen lavinát indít el. Ami ezután következett, arra nem volt felkészülve.
Alig telt el fél óra, amikor megjelent a körzeti megbízott. Feldúltan rontott be a kapun, az arca vöröslött a dühtől, mozdulatai idegesek voltak. A halántékára bökött, mintha azt kérdezné: teljesen elment az esze?
– Henrietta, normális vagy te egyáltalán? – förmedt rá. – Ezek beperelnek, érted? Komoly kapcsolataik vannak! Egy szempillantás alatt elérik, hogy elvegyék tőled a gyerekeidet, téged meg bíróság elé cibálnak!
Ekkor tört meg benne valami. Nem önmagáért remegett meg, nem a saját sorsa ijesztette meg igazán, hanem a gyerekeié. Ott állt a feldúlt, letaposott udvar közepén, kezében még mindig a gyűrött zsákokkal, és a könnyei megállíthatatlanul peregtek végig az arcán. Keserű, tehetetlen sírás volt ez.
– Anya, miért sírsz? – szaladt oda hozzá Marcell Székely, és szorosan átölelte. – Ne sírj! Majd én beszélek velük. Nem félek tőlük!
Henrietta szíve egyszerre szorult össze fájdalomtól és büszkeségtől. A fia még csak tizenkét éves volt, de már ott állt benne a dac és a védelmező elszántság, mintha egy pillanat alatt felnőtt volna.
– Jaj, kicsim, ne keveredj velük – mondta halkan, miközben a kabátja kopott ujjával letörölte a könnyeit. – Nekik mi senkik vagyunk. Másodrendű emberek. Mit tehetnénk ellenük? Semmit.
Marcell homlokát ráncolta, ajkait vékony, makacs vonallá szorította.
– Majd megnövök – jelentette ki elszántan. – Sok pénzt fogok keresni, veszünk egy nagy házat, és akkor majd ők félhetnek. Meglátod!
– Menj inkább, ülj le a húgoddal, olvass neki mesét – terelte őt gyengéden a ház felé Henrietta, miközben újabb gombóc nőtt a torkában. – Nekem indulnom kell a piacra. Pénz nélkül nem élünk meg.
A napjai szinte egyformán követték egymást. Hajnalban, még sötétben kelt, megfejte a teheneket, reggelit készített a gyerekeknek, majd összepakolt, és elindult a járási piacra. A tej, a túró, a tejföl és a tojás jelentették az egyetlen biztos bevételt. Ez nem városi élet volt, ahol hónap végén fix fizetés érkezik. Itt minden nap küzdelem volt: ha nem adta el az árut, nem volt mit enniük.
A szomszédok pedig állandó árnyékként nehezedtek rá. Hol a kutyájuk rontott be a tyúkólba, hol hajnalig dübörgött a zene, máskor meg újabb bosszúságot találtak ki. Néha olyan kilátástalanság telepedett rá, hogy legszívesebben feladta volna mindent. De nem tehette. Ott volt Marcell és Hajnalka Lukács. Ők voltak az élete értelme. Rajta kívül senkinek sem kellettek.
Így történt azon a szerencsétlen napon is, hogy a szokásos helyén állt a piacon, a tejtermékeit kínálva. Elviselhetetlen hőség volt, a legyek rajzottak a pult körül, vevő alig akadt. A mellette ülő árusasszonyok halkan suttogtak egymás között.
– Henriettám, miért vagy ma ilyen borús? – kérdezte egyikük. – Megint azok az új szomszédok?
– Ki más? – sóhajtott fel, miközben friss tejet töltött az üvegekbe. – Teljesen ellehetetlenítik az életünket.
– Hallottam, hogy ma nagy mulatság lesz náluk – tette hozzá a másik. – Drága autók lepik el az utcát, már most minden tele van velük.
Henrietta csak legyintett. Legszívesebben mindent a pokolba kívánt volna. És éppen ebben a pillanatban pöfögve begurult a piac melletti megállóba egy öreg helyközi busz. Az ajtaja csikorogva tárult ki, és egyetlen utas szállt le róla. Egy magas, rendkívül széles vállú férfi, dús, gondozott szakállal. Az arca komoly volt, szinte rideg, a szeme szürke és átható. A járása nehézkes, kissé ringó – olyan emberek mozgása volt ez, akik hosszú éveket töltöttek rácsok mögött. Henrietta ösztönösen felismerte.
És ekkor, minden különösebb ok nélkül, furcsa szorítás futott át a mellkasán. Mintha valami láthatatlan rugó pattant volna ki benne. Nézte a férfit, és az, mintha megérezte volna a tekintetét, hirtelen felé fordult. A szemük találkozott. Henrietta pedig, maga sem tudta, honnan jött a bátorság, megszólalt:
– Messziről érkezett?
A férfi egy pillanatra megtorpant, meglepte a kérdés, majd halvány mosoly suhant át az arcán.
– Nagyon messziről – felelte. – Három napja úton vagyok.
A hangja mély volt és nyugodt, selymesen telt. Henriettát végigborzongatta. Szinte ijesztő volt, milyen természetességgel hagyták el a száját a következő szavak:
– Ha nincs hol megszállnia, nálunk eltöltheti az éjszakát – mondta halkan. – Holnap felfűtjük a fürdőt is, meg tud majd mosakodni…