Minden azon a hajnalon kezdődött, amely első pillantásra semmiben sem különbözött a többitől, és egyáltalán nem sejtette előre azt a vihart, amely rövidesen elszabadul. A nap még csak épp kibukkant a háztetők fölött, az ég alját lágy, barackos színekbe festette, a levegő tiszta és hűvös volt, a közeli rétekről pedig édeskés, virágos illat sodródott a porták felé. Henrietta Orosz, szokásához híven, már pirkadat előtt talpon volt: mindent el akart intézni a gazdaság körül, mielőtt a gyerekek iskolába indulnak. Éppen a csirkék itatóit töltötte friss vízzel, amikor a ház nyitott ajtaján át kiviharzott a fia, Marcell Székely. Az arca hamuszürke volt, a szemei rémülettől tágra nyíltak.
— Anya, hol vagy? Ott van… egy traktor! — hadarta levegő után kapkodva. — Egyenesen a kerítésünknél állt meg!
Henrietta szíve egy pillanatra kihagyott, majd jeges súllyal zuhant a mellkasába. Elejtette a vödröt, és szinte futva szelte át az udvart a kiskapu felé. Ami ott fogadta, attól elállt a lélegzete. A szomszédok hatalmas, dübörgő traktora könyörtelenül tolta maga előtt a földet a markolókanalával. Felforgatta a talajt, kitépte a földből a gondosan nevelt pünkösdi rózsákat és dáliákat, azokat a virágokat, amelyeket évek óta óvott, és amelyek minden nyáron örömmel töltötték el burjánzó színeikkel. Aztán a régi, megdőlt kerítés egyik szakasza is megadta magát: roppanva tört ki a helyéről, lassan dőlt el, hatalmas porfelhőt verve fel.
— Álljon meg! Mit művel?! — kiáltotta Henrietta kétségbeesetten, hadonászva, hogy felhívja magára a figyelmet.
A traktor volánja mögött ülő fiatal férfi, sáros baseballsapkában, azonban még csak felé sem fordult. Oldalról pontosan láthatta őt a tükörben, és a szándékos elfordulás mindennél beszédesebb volt. Tisztában volt vele, mit tesz: más ember munkáját, gondoskodását és apró világát rombolta le. A tehetetlenségtől forró könnyek csordultak le Henrietta arcán, de gyors mozdulattal letörölte őket, nehogy Marcell észrevegye.
Sokat szenvedett már ezekkel az új szomszédokkal… Alig három hónap telt el azóta, hogy megvették a szomszédos házat, mégis olyan volt, mintha évek óta tartana a kálvária. Kezdetben csendesen érkeztek, udvarias mosollyal, szépen hangzó frázisokkal az „ökológiai szemléletről”, a „természettel való harmóniáról” és a „belső fejlődésről”. Egyértelmű volt, hogy városiak: drága, márkás ruhákban jártak, és egy hatalmas terepjáróval közlekedtek, amelynek az ára felért volna a falu fele értékével.
Aztán mintha egy lepel lehullott volna róluk, és elkezdődött az igazi megpróbáltatás. A szemetüket rendszeresen átdobálták Henrietta telkére, az agresszív, termetes kutyájuk folyton átbújt a kerítés résein, letarolva a gondosan kialakított veteményest, hétvégente pedig hajnalig bömbölt náluk a zene úgy, hogy az ablakok is beleremegtek. Nemcsak róla volt szó: ott voltak a gyerekek is. Marcell kimerülten járt iskolába, karikás szemekkel, képtelen volt figyelni az órákon. A kicsi Hajnalka Lukács pedig, az ő drága kismadara, sírva bújt a párnájába esténként, amikor a szomszédból újra felhangzott a részeg mulatozás zaja.
— Megint átjött a kutyájuk — motyogta Marcell, miközben anyja pulóverének ujját szorongatta. — Próbáltam elkergetni egy bottal, de rám morgott, kivillantotta a fogait…
Henrietta lelke belesajdult. A múlt hónapban már végképp elfogyott az ereje, és összeszedve minden bátorságát, felkereste a körzeti megbízottat, Sándor Törököt. Könyörgött neki, segítséget kért, elmondta, hogy nem bírják tovább. A férfi még aznap kiszállt, ami reménnyel töltötte el, ám a látogatás furcsa véget ért. A szomszédokhoz ment beszélni, és órákra eltűnt. Amikor végül előkerült, az arca kipirult volt, zavartan mosolygott, a kabátzsebéből pedig feltűnően kilógott egy vadonatúj, drága okostelefon.
— Henrietta, ne piszkálja maga a rendes embereket — mondta kerülve a tekintetét. — Fiatalok, hadd szórakozzanak. Ma már mindenért panaszkodnak.
Ekkor minden világossá vált. Itt is a pénz beszélt, még ebben az eldugott faluban is. És mit tehetett volna ő? Két tehén, egy kis földdarab, két gyerek. A férje öt éve elment dolgozni a városba, és nyomtalanul eltűnt, még a gyerektartást sem küldi. Henrietta egyedül hajtotta magát nap mint nap, hogy valahogy talpon maradjanak.
Csakhogy makacs, kemény asszony volt. És végül megszületett benne az elhatározás, hogy ha más nem segít rajta, akkor a saját kezébe veszi az ügyet, és nem hátrál meg többé.