– Gábor? – nézett rá meglepetten Henrietta. – Tényleg emlékszel?
– Emlékszem? – kérdezett vissza bizonytalanul.
– Hát persze. Ma van a kerek évfordulóm. Gondoltam, ezért jöttél.
– Igen… igen, természetesen – bólogatott sietve Simon Gábor, miközben valójában fogalma sem volt róla, hogy Henriettának aznap születésnapja van. Nem felejtette el – egyszerűen soha nem tudta.
– Akkor gyere be. Már mindenki itt van. Bemutassalak, vagy megoldod egyedül?
– Inkább… egyedül – felelte, és ismét zavarba jött.
Amikor belépett a nappaliba, hirtelen elgyengült a lába, és jeges üresség futott végig benne. Az ünnepi asztalnál két szinte egyforma férfi ült, mellettük a feleségeik, körülöttük néhány gyerek – az ő gyerekeik, vagyis Gábor unokái. Kissé távolabb egy másik pár: Marcell Kiss, Bernadett Mezei fia – kiderült, hogy a testvérek régóta tartják a kapcsolatot –, mellette várandós felesége.
A beszélgetés elhalt, minden tekintet az idegenre szegeződött. Az arcokon nyitottság és kíváncsiság tükröződött.
– Szeretném bemutatni… – kezdte Henrietta, a nagy család összetartója.
Gábor ösztönösen megfogta a nő kezét.
– Egy régi ismerős – vette át a szót gyorsan. – Csak beugrottam felköszönteni…
Később, amikor Henrietta egyik fiával a konyhába ment, hogy segítsen kivinni a tepsit a sajttal és hússal sült vacsorából, a férfi halkan megkérdezte:
– Anya… ő az?
– Ki? – kérdezett vissza óvatosan.
– Az apánk.
Henrietta felsóhajtott. – Nem tudom, mit mondjak, fiam…
– Mondd ki, ahogy van.
– Igen. A biológiai apátok. Több mint harminc év után bukkant fel először.
– Mit akar?
– Nem tudom.
– Akkor majd én megkérdezem.
– Ne tedd. Ne rontsuk el az ünnepet. Talán… talán most szólalt meg benne a lelkiismeret.
Gábor egész nap a fiaival és az unokáival volt. Amikor este hazaért, teljesen összezavarodva ült le. Nem a bűntudat marcangolta, és nem az fájt neki, hogy kimaradt a gyerekei életéből.
Más gondolat nyugtalanította. Maga előtt látta a három felnőtt, láthatóan biztos egzisztenciával rendelkező férfit, akik után tizennyolc éven át hivatalosan gyerektartást fizetett. Tizennyolc évig. Papíron is.
És ekkor különös gondolat villant át az agyán: „Most már akár rendezhetnék velem a számlát…”
A jövő ígérete szinte megszédítette.
De Simon Gábor már nem tett semmit. Még azon az éjszakán meghalt. Álmában.
A szíve egyszerűen megállt.