A hét esztendő, amelyet Bernadett Mezei szinte állandó ellenőrzése alatt töltött, végül teljesen felőrölte. Gábor Simon úgy érezte, mintha egy láthatatlan burok zárná körül: minden lépését figyelték, minden gondolatába bele akartak látni. Egy idő után már nem maradt benne sem levegő, sem türelem. Így történt, hogy hét év „védőernyő” után beadta a válókeresetet.
A döntés pillanatában nem foglalkozott azzal, hogy ezentúl újabb gyerek után kell majd tartásdíjat fizetnie. Egyetlen dolog lebegett a szeme előtt: kiszabadulni. Bármi áron. A válás után, ahogyan korábban is, teljesen megszakította a kapcsolatot ezzel a fiával is, mintha a múlt egy darabját egyszerűen le lehetne vágni az életéről.
Az idő könyörtelenül haladt tovább. Gábor Simonból lassan Konrád András lett a papírokon és a külvilág szemében is. Többé nem nősült meg. Kapcsolatai voltak, igen, de ezek éppoly könnyedén értek véget, ahogyan elkezdődtek. Soha nem tervezett hosszú távra, és nem is ragaszkodott senkihez igazán.
Az olyan nők, akik gyermeket neveltek, eleve szóba sem jöhettek nála. Meggyőződése volt, hogy nem kötelessége más férfi gyerekét eltartani, és ebből az elvből soha nem engedett.
Egyszer azonban mégis beleszeretett. Fruzsina Vincze egészen különleges volt: kedves, figyelmes, életvidám. Közel fél éven át találkoztak, és Gábor még arra is elszánta magát, hogy megkérje a kezét. Ám amikor kiderült, hogy Fruzsinának van egy kislánya, aki a nagyszüleivel él, azonnal visszakozott.
Hiába magyarázta a nő, hogy a gyermek nem állna közéjük, hogy továbbra is a nagyszülők nevelnék, Gábor hajthatatlan maradt.
– Nem, Fruzsina – mondta hidegen. – Ma még élnek a szüleid. De mi lesz holnap? A végén az én nyakamba akarnád varrni a lányodat. Erről szó sem lehet.
Így telt az élete. Eltemette a szüleit. Kifizette az összes tartásdíjat. Nyugdíjba vonult. A nők iránti érdeklődése szinte teljesen kihunyt, ugyanakkor egyre nehezebben viselte az egyedüllét gyakorlati oldalát. Nem volt kedve főzni, a háztartás terhére volt, és az ereje is megcsappant. Az egészsége egyre gyakrabban figyelmeztette, hogy már nem fiatal.
Ekkor jutott eszébe Bernadett Mezei. Elhatározta, hogy megkeresi. Talán még mindig egyedül él. Talán most jól jönne az a megszállott szeretet, amitől egykor menekült.
Elutazott hozzá, felcsöngetett. Az ajtót azonban egy fiatal férfi nyitotta ki.
– Bernadett… Mezei Bernadett itthon van? – kérdezte kissé zavartan.
– Édesanyám egy éve meghalt – felelte a férfi. – Ön kicsoda?
Gábor teljesen összezavarodott.
– Én? Senki…
Hazafelé menet nem hagyták nyugodni a gondolatai. „Ha ez a fiú ilyen magasra nőtt, el sem tudom képzelni, milyenek lehetnek Henrietta Váradi fiai” – töprengett. „Hiszen ők idősebbek.”
Napokon át nem tudta kiverni a fejéből ezt az elképzelést. Végül megszületett benne az elhatározás: felkeresi Henriettát. Látni akarja a fiait. „Végül is jogom van hozzá” – győzködte magát.
Sokáig toporgott az ajtó előtt, nem merte megnyomni a csengőt. Aztán vett egy mély levegőt, és rányomott a gombra.
Az ajtó azonnal kinyílt. A küszöbön Henrietta állt. Alig változott: még mindig karcsú volt, az arcán ott játszottak a régi gödröcskék. Csak néhány ránc jelent meg, és a haja szálai közé ezüstös fény vegyült.