Gábor Simon nem volt az a fajta ember, aki sokáig némán tűr. Alig telt el néhány hónap a fiúk születése után, amikor egy este robbanásszerűen tört ki belőle mindaz, amit addig magában gyűjtött. Durván Henrietta fejéhez vágta, hogy szerinte teljesen elszemtelenedett: egész nap otthon ül, felforgatta a lakást, miközben ő megszakad a munkában. Számon kérte rajta, miért nincs rendes étel az asztalon, miért kell kásán tengődnie, mintha nem keresne eleget ahhoz, hogy hús is kerüljön a tányérjára.
Henrietta fáradtan, de visszafogottan próbálta csillapítani a helyzetet. Elmagyarázta, hogy a fiúk még alig csecsemők, állandó figyelmet igényelnek, éjjel-nappal. Kimerült, kialvatlan, és egyedül maradt a feladatokkal, mert Gábor soha nem segít. Arra kérte, legyen türelmes, hiszen ahogy nőnek a gyerekek, minden könnyebb lesz.
A férfi gúnyosan felnevetett. Szerinte szó sem lehet türelemről, hiszen ő a családfő, és már az is elég hozzájárulás, hogy eltartja őket. Amikor Henrietta halkan megjegyezte, hogy a fiúk az ő gyermekei is, és felelősséggel tartozik irántuk, Gábor kegyetlen mondattal vágott vissza: ki tudja, valóban az övéi‑e. Az ajtót olyan erővel csapta be maga mögött, hogy beleremegett a lakás.
Valójában nem gondolta komolyan, amit mondott, csupán meg akarta törni a feleségét. Henrietta azonban szó szerint értette a szavait. Mélyen megsértődött, és nem sokkal később beadta a válókeresetet.
Gábor értetlenkedve reagált. Őrültségnek nevezte a döntést, és azzal fenyegette, hogy két gyerekkel senkinek sem kell majd, és ha egyszer visszakönyörögné magát, azt már nem fogja engedni. Henrietta azonban nem könyörgött. Nem kért segítséget, hanem a szüleihez költözött, akik átvállalták a mindennapi terhek nagy részét, és együtt nevelték fel az ikreket.
A tartásdíjat Gábor ugyan fizette, de mindent megtett, hogy minél kevesebbet kelljen utalnia. Szándékosan rosszabbul fizető állást vállalt éjjeliőrként, a szabadnapjain pedig feketén dolgozott, hogy megmaradjon a saját pénze. A fiairól csak egyszer beszélt, amikor az édesanyja rákérdezett az unokákra. Hidegen lezárta a témát, kijelentve, hogy ő a kötelességét letudta azzal, hogy fizet.
Az anyja hiába próbálta észhez téríteni, Gábor hajthatatlan maradt, és minden felelősséget Henriettára hárított. Két évvel később, miután belefáradt az anyai felügyeletbe, újranősült. Bernadett Mezei minden elvárásának megfelelt: kifogástalanul főzött, rendben tartotta az otthont, állandóan körülötte sürgött, és feltétel nélkül szerette. Ez a mindent elsöprő ragaszkodás azonban idővel fojtogatóvá vált, mert Bernadett féltékenysége egyre inkább átvette az irányítást, és még egy gyermek érkezése sem hozott valódi megnyugvást a kapcsolatukba.