Viktória Budai figyelmeztetése nem volt alaptalan: Zsuzsanna Szilágyi mindent megpróbált majd ellenem fordítani.
Pontosan ez történt. A tárgyaláson zokogva sorolta a vádakat, azt állítva, hogy befolyásolom Lívia Farkast, és az egész eljárás mögött puszta irigység áll. Kristóf Juhász sem maradt csendben: azzal védekezett, hogy csupán „szigorú, férfias nevelést” akart biztosítani. Az ügyvédeik igyekeztek azt a képet festeni rólam, mintha rendőri munkámat kihasználva gyakorolnék nyomást a rendszerre.
Csakhogy ezek az érvek rendre elvéreztek a bizonyítékokon. Az orvosi szakvélemények, az iskolai jelentések és Lívia halk, de következetes vallomása egy irányba mutattak.
Az ítélethirdetéskor úgy ültem a teremben, mintha megbénultam volna. A bíró sorra mondta ki a döntéseket: az ideiglenes elhelyezés nálam lesz érvényben; az anya kizárólag felügyelet mellett tarthat kapcsolatot a gyermekkel; a nevelőapa pedig semmilyen formában nem közeledhet hozzá. Zsuzsanna összeroppant, Kristófot kivezették.
Hazafelé Lívia szótlanul bámulta az utat. Este, amikor lefeküdt, hozzám simult, és halkan megkérdezte:
– Apa… most már nem fog többé fájni?
Nehéz volt megszólalnom.
– Nem, kicsim. Itt biztonságban vagy.
Azóta gyakran motoszkál bennem a kérdés: vajon hány gyerek él át hasonlót nap mint nap Magyarországon? Hány szülő meri végigjárni ezt az utat? És valóban mindig az kerül-e előtérbe a bíróságokon, aminek a legfontosabbnak kellene lennie: a gyerek védelme.