Ettől a pillanattól világos volt számomra, hogy egy meredek és kíméletlen útra lépek. Egy válás utáni gyermekelhelyezési huzavonában Magyarországon minden mozdulatodat mérlegre teszik: ha határozott vagy, könnyen rád sütik az önző apa bélyegét, ha pedig engedsz, alkalmatlannak látnak. Mégis, ebben a helyzetben egyetlen szempont maradt fontos számomra: Lívia Farkas testi-lelki épsége.
Másnap nem vártam tovább. Elvittem Líviát egy teljesen független szakorvoshoz. Eszem ágában sem volt támadási felületet hagyni; nem akartam, hogy bárki azt gondolja, rendőri kapcsolatokkal próbálok előnyt szerezni. Az orvos sokáig, szótlanul vizsgálta a kislány karján húzódó nyomokat, majd lassan felnézett.
– Ezek nem esetleges sérülések – jelentette ki halkan, de egyértelműen.
Az írásos szakvéleményt egy kék fedelű mappába tettem, abba, amelybe korábban idegen ügyek bizonyítékai kerültek. Most először fordult elő, hogy a saját gyermekem neve szerepelt a borítón.
A következő napokban figyeltem Líviát. Próbáltam közelebb kerülni hozzá, kérdeztem, mesélni hívogattam, de bezárkózott. Végül csak ennyit mondott:
– Ha sírok, anya dühös lesz.
Ekkor értettem meg, hogy nincs több időm. Felkerestem egy tapasztalt ügyvédet, Viktória Budait, aki nem először találkozott hasonló történettel.
– Barnabás Somogyi, ez nagyon komoly ügy – mondta, miközben átnézte az orvosi papírokat és a fotókat. – Készülj fel rá, hogy Zsuzsanna Szilágyi harcolni fog. Az ilyen helyzetekben pedig gyakran automatikusan az anyát védik.
Tisztában voltam vele. Mégsem hátrálhattam meg. Hivatalos bejelentést tettem a gyámhatóságnál, és megtettem a szükséges lépéseket a rendőrségen is, tudva, hogy ezzel már nincs visszaút.