– Apa, kérlek, ne mondd el anyának, hogy fáj – lehelte halkan Lívia Farkas, miközben óvatos mozdulatokkal bekentem a karján sötétlő zúzódásokat a hűsítő kenőccsel. Egy pillanatra megállt bennem a levegő. A hétéves kislányom nem úgy viselkedett, mint egy gyerek: összezárt ajkakkal, visszafojtott sírással tűrte, mintha már rég megtanulta volna, hogy nem szabad panaszkodni. Elmondta, hogy „a másik apuka”, azaz az anyja új férje szorította meg, mert szerinte így válik majd ellenállóbbá.
A kezem önkéntelenül megfeszült. Rendőrként pontosan tisztában voltam vele, mit jelentenek az ilyen nyomok egy testen. Csakhogy ezúttal nem egy ismeretlen aktából ismert gyerekről volt szó, hanem a saját lányomról. Vettem egy mély levegőt, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne emeljem fel a hangom. Tárcsáztam az exfeleségemet, Zsuzsanna Szilágyit.
– Zsuzsanna, mi történt Líviával? Miért ilyenek a karjai? – kérdeztem fojtott hangon.
A válasz egy kimerült sóhaj volt.
– Ne csináld ezt megint, Barnabás! Túlzottan óvod vele. Csak rendre kellett utasítani, néha muszáj keményebbnek lenni.
– Ezek nem a nevelés jelei – feleltem halkan, de határozottan. – Ezek bizonyítékok.
A vonal megszakadt. Ott maradtam a nappali csendjében, a kezemben a telefonnal, miközben egyszerre tört rám a düh és a rettegés. Pontosan tudtam, milyen lépést követel a helyzet, és azt is, hogy ezzel egy olyan folyamatot indítok el, amely nemcsak engem, hanem Lívia jövőjét is alapjaiban fogja megváltoztatni.