…inkább te hoztad magad szégyenbe akkor, amikor azt hitted, hogy egy faluról jött feleséget következmények nélkül lehet becsapni és kifosztani.
Bernadett Lukács hirtelen felpattant a székéről, és vádlón rám szegezte az ujját.
– Hogy mersz így beszélni vele?! Nélküle te senki vagy!
Hosszan, szinte mozdulatlanul néztem rá, majd nyugodt, halk hangon válaszoltam:
– Lehet. Csakhogy mostantól nem játszom többé szerepeket. És ez sokkal többet ér, mint vakon hinni valakinek csak azért, mert a férjem.
A következő húsz percben kétségbeesetten gyűjtötték össze a készpénzt. Norbert kiforgatta a zsebeit, Bernadett átkutatta a ridiküljét, Vivien és a férje is mindent kirakott az asztalra, fillérre pontosan. Számolgattak, egymás fülébe súgtak, aprót vadásztak. A pincér rezzenéstelen arccal állt mellettük, a vendégek pedig egyre nyíltabban figyeltek.
Ott álltam, és néztem, ahogy lehull róluk a csillogás máza: a fellengzőség, a hamis magabiztosság, az egész gondosan felépített hazugság.
Amikor végre összeállt az összeg, elővettem a táskámból egy borítékot, és Norbert elé csúsztattam.
– Válási papírok. Otthon majd átolvasod.
Sarkon fordultam, és elindultam kifelé. Egyenes háttal, biztos léptekkel. Tibor Váradi kinyitotta előttem az ajtót, és félhangosan utánam szólt:
– Tarts ki, Júlia.
Az éjszakai város hűvös levegővel fogadott, bennem mégis valami könnyű és tiszta áradt szét. A szabadság érzése.
Három hónappal később hivatalosan is elváltunk. Norbert többször hívott, bocsánatot kért, de nem vettem fel. A lakás eladása után a rám eső rész megmaradt.
Egy évvel később újra telefonált.
– Júlia, elrontottam mindent. Anyám nálam lakik, tönkretett idegileg, az állásomat is elvesztettem… Nem lehetne mindent visszacsinálni?
– Nem, Norbert.
Letettem a telefont, és attól a pillanattól nem gondoltam rá többé.
Néha eszembe jut az az este az étteremben: ahogy végigsétáltam a termen, ahogy a szemébe néztem, ahogy ott hagytam a borítékot az asztalon. És tudom már, hogy az nem lezárás volt. Hanem kezdet.
Nemrég összefutottam Viviennel egy boltban. Elfordította a fejét. Én nem álltam meg. Semmi dolgunk egymással – más világban élünk.
Tegnap Tibor ugrott be hozzám.
– Na, Júlia, megbántad?
Az ablakon át tavaszi fény áradt be, odakint napfény és élet.
– Egyetlen pillanatig sem, Tibor.
Bólintott.
– Így van. Az ember annak bánja igazán, amit sosem mert megtenni. Nem azt, amit igen.