A pincér átvette a bankkártyát, rutinos mozdulattal lehúzta a terminálon, majd még egyszer ránézett a kijelzőre. A homloka összeráncolódott. Visszasétált az asztalhoz.
– Elnézést, uram, a kártya nem működik. Le van tiltva.
Norbert Farkas arca egy pillanat alatt elsápadt.
– Letiltva? Ez kizárt. Próbálja meg újra, biztos valami hiba – hadarta.
– Háromszor futtattam le. A rendszer szerint érvénytelen – felelte nyugodtan a pincér.
Ekkor odaléptem az asztalhoz. Bernadett Lukács vett észre először. Az elégedett mosoly egy szempillantás alatt lefagyott az arcáról.
– Júlia? – nyögte ki Norbert, és felpattant a székéről. – Te… mit keresel itt?
Nyugodtan, minden indulat nélkül néztem rá.
– Megjöttem ünnepelni. Arra a vacsorára, amit az én pénzemből rendeztél, nélkülem.
A csend hirtelen olyan sűrű lett, hogy a szomszéd asztalnál összekoccanó poharak csengése is tisztán áthallatszott.
– Júlia, ez biztos valami félreértés – kezdte Norbert, és felém nyúlt, de hátraléptem.
– Nem, ez nem félreértés. Ez hazugság. Pénteken mindent hallottam. Szóról szóra, amit anyádnak mondtál.
A falusi feleségről. Arról, hogy úgysem veszem észre, amíg ti itt lakomát csaptok.
Vivien Kertész lesütötte a szemét, és mereven a tányérját bámulta. Bernadett Lukács összeszorított ajakkal gyűrögette a szalvétát.
– Te lehallgattál engem? – robbant ki Norbertből a düh. – Figyelsz, kémkedsz utánam?
– Én vasaltam a ruhákat, te meg teli torokból dicsekedtél az egész házban, milyen ügyesen átvágtál. Dicsekedtél anyádnak, mennyire ravasz vagy, hogy túljártál a feleséged eszén.
Ez nem hallgatózás volt. Eszedbe sem jutott titkolózni. Azt hitted, az egér majd csendben marad.
Norbert vett egy mély levegőt, próbálta összeszedni magát.
– Jó, rendben, hibáztam. Elismerem. De ezt ne itt beszéljük meg. Menjünk haza, majd nyugodtan átbeszéljük.
– Nem. Most beszéljük meg. A kártyát már szombaton letiltattam. A bankban azt mondtam, ellopták. Mert valóban így volt: becsaptál, és az én pénzemet akartad elkölteni úgy, hogy nem tudtam róla. Szóval most, drága férjem, fizess te. Készpénzben.
Tibor Váradi közelebb lépett, karba font kézzel.
– Amennyiben gond van a számla rendezésével, kénytelen leszek rendőrt hívni. Az összeget mindenképp ki kell egyenlíteni.
Norbert arca a sápadtságból vörösbe, majd szinte lilába váltott.
– Júlia, felfogod, mit csinálsz? Nyilvánosan alázol meg!
– Én? – halványan elmosolyodtam, miközben egy pillanatra végignéztem rajtuk, és éreztem, hogy ez még csak a kezdet.