Tibor Váradi otthoni papucsban állt előttem, felvonta a szemöldökét, majd szélesen elmosolyodott.
– Júlia Kelemen? Hát ezt megértem! Ezer éve nem láttalak. Gyere csak be, ne ácsorogj az ajtóban.
A konyhájában ültünk le. Forró teát töltött, én pedig mindent elmondtam neki – tömören, sallangok nélkül. Nem szakított félbe, nem kérdezett közbe, csak figyelt.
– Rendben – szólalt meg végül higgadtan. – Júlia, emlékszel, amikor annak idején kihúztad a családomat a bajból? Apám akkor veszítette el a munkáját, te pedig megjelentél egy zsák krumplival, mondván, „úgyis felesleges”. Mindketten tudtuk, hogy az volt az utolsó. Most én jövök.
Egy pillanatra elgondolkodott, majd folytatta:
– Hétfő este lesz az ünneplés, igaz?
Bólintottam.
– Kilenc körül kezdődik a bankett. Amikor kihozzák a számlát, felhívlak. Akkor gyere be. Az egyik pincérrel már elintézem.
Hétfő este felvettem azt a bordó ruhát, amit három éve varrtam magamnak, és addig sosem viseltem. Nem volt hozzá alkalom. Most volt. Frizurát készítettem, sminkeltem, majd belenéztem a tükörbe. Nem… ez már nem egy kisegér volt.
Fél tizenegykor megszólalt a telefonom. Tibor volt az.
– Indulj. Elkérték a számlát. A férjed mindjárt a te kártyáddal fizetne.
A taxi húsz perc alatt átvitt a városon. Az étterem kívül-belül ragyogott: üvegablakok, aranyfény, csillogás mindenütt. Tibor a bejáratnál várt, némán a terem felé biccentett.
– Harmadik asztal, az ablaknál.
Bent nevetés, pohárcsengés, jókedv zaja töltötte meg a levegőt. Lassan haladtam az asztalok között, és akkor megláttam őket.
Norbert Farkas az asztalfőn ült. Mellette Bernadett Lukács barna kosztümben, túlságosan kihúzott háttal. Vivien Kertész és a férje vele szemben. Az asztalon üres tányérok, félig kiürült poharak, desszertmaradékok.
A pincér tálcán hozta a számlát. Norbert rá sem pillantott, magabiztos mozdulattal nyújtotta át az én kártyámat – úgy, mint aki a saját pénzét költi.
– Zseniális kiszolgálás! – mondta hangosan, körbenézve. – Ugye mondtam, anya? Megadom neked a módját. Nem holmi összecsapott vacsora, hanem igazi nagy ünnep!
Bernadett Lukács elégedetten bólintott, közben megigazította a frizuráját.
– Büszke vagyok rád, fiam. Ez igen, ez a stílus! Nem úgy, mint egyesek, akik csak a varrógép mellett tudnak ülni, aztán meghúzódnak a sarkokban.
Vivien felnevetett, Norbert elégedetten mosolygott.
– Tudod, anya, neked csak a legjobbat. Jó érzés, hogy ezt most már megengedhetem magamnak – mondta, miközben a pincér elindult a terminállal az asztal felé.