Norbert Farkas szerdán reggel, a reggeli közben kérte el a bankkártyámat. A hangja pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett: ideges, sürgető, de messze nem pánikszerű.
– Júlia, munka miatti sürgős utalás, az én kártyámat ideiglenesen letiltották. Csak pár nap az egész, segíts ki, kérlek.
Letöröltem a kezem a konyharuhába, elővettem a tárcámból a kártyát. Norbert szinte kitépte a kezemből, mintha attól tartott volna, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam, majd gyorsan megcsókolta a fejem búbját.
– Köszönöm, drágám, mindig számíthatok rád.
Húsz év házasság bőven elég volt ahhoz, hogy megtanuljam: nem érdemes felesleges kérdéseket feltenni. Bíztam benne. Vagy legalábbis úgy tettem, mintha bíztam volna.
Péntek este, miközben ágyneműt vasaltam, meghallottam, hogy Norbert telefonál a szomszéd szobában. Az ajtó résnyire nyitva maradt. A hangja könnyed volt, vidám, teljesen más, mint amikor velem beszélt.
– Anya, ne aggódj, minden el van intézve. Az étterem lefoglalva, hatfős asztal, pazar menü, koktélok, pezsgő, ahogy szereted. Nem, ő semmiről sem tud. Minek is tudna? Azt mondtam neki, otthon ünneplünk, szűk családi körben.
A vasaló megállt a kezemben.
– Az én naiv feleségem úgysem sejt semmit. Egyszerű, vidéki nő, tudod te is, honnan jött. Húsz éve él a városban, de fejben még mindig falu. Persze hogy az ő kártyájával fizetek. Az enyém le van tiltva. Az Aranyparton viszont fényes lesz az este! Oda úgysem teszi be a lábát, ne félj. Maradjon csak otthon, bámulja a tévét.
Kikapcsoltam a vasalót. Kimentem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár vizet, és egyetlen kortyra megittam. A kezem nem remegett. Belül viszont üresség volt, jeges és néma, mintha valaki kiszakított volna belőlem mindent, ami él.
Naiv feleség. Egyszerű nő. Az én kártyám.
A poharat a mosogatóba tettem, és kinéztem az ablakon. Odakint lassan besötétedett. Talán igaza van. Talán tényleg ilyen egyszerű és hiszékeny vagyok, mint egy kisegér. Csakhogy a kisegerek is tudnak harapni, ha sarokba szorítják őket.
Szombat reggel letiltattam a kártyát. A bankban azt mondtam, elvesztettem, és félek, hogy visszaélnek vele.
Onnan nem hazamentem, hanem átvágtam a városon a régi kertvárosi negyedbe, ahol korábban éltem. Tibor Váradi nyitott ajtót, amikor becsöngettem, és meglepett arccal nézett rám a küszöbön.