Nem telt el sok idő, és a feszültség újra felütötte a fejét, mintha semmi sem változott volna. Egyre gyakrabban húzódtam ki a közös helyzetekből: ha Erzsébet Fülöp jelezte, hogy átjönne, inkább felkaptam Léna Bognárt, és elmentünk sétálni, ügyeket intézni vagy csak céltalanul bolyongani a városban. Gábor Váradi ezt nehezen viselte, és többször számon is kérte rajtam.
– Nem gondolod, hogy adhatnál még egy esélyt? – kérdezte fáradtan.
– Nem – vágtam rá. – Belefáradtam abba, hogy mindig én legyek beállítva hibásnak.
A barátaim szerint túl sok mindent nyelek le szó nélkül. Kata Szekeres egy alkalommal kíméletlen őszinteséggel fogalmazott:
– Adrienn Dunai, más már rég elküldte volna messzire. Te miért tűrsz még mindig?
Én azonban makacsul hittem abban, hogy a család egysége mindennél fontosabb, és hogy egyszer csak kisimulnak a dolgok.
A valódi törés tavaly karácsonykor következett be. Erzsébet Fülöp az ünnepeket nálunk töltötte – Gábor Váradi ragaszkodott hozzá –, de az este szinte végig szemrehányásokkal telt. A bejglit száraznak találta, a fenyőt túl szerénynek, Léna Bognárt pedig elviselhetetlenül hangosnak minősítette. Végül elszakadt bennem valami.
– Erzsébet, ha itt ennyire semmi nem jó, miért erőlteti egyáltalán a látogatást? – csattantam fel.
Ő felpattant a székből, és hidegen csak ennyit mondott:
– Ezt még meg fogod bánni.
Azóta alig váltunk szót. Gábor Váradi igyekszik egyensúlyozni köztünk, de rajta is érzem, mennyire megviseli ez az állandó feszültség. Néha átfut a fejemen, hogy talán egyszerűbb lenne külön folytatni… aztán ránézek Léna Bognárra, és tudom, hogy miatta nem adhatom fel.
Gyakran eltűnődöm: vajon hány magyar családban zajlik le nap mint nap ugyanez? Hány meny érzi úgy, hogy sosem elég jó az anyósa szemében? És meddig lehet mindezt elviselni anélkül, hogy egy házasság végleg megsérülne?
„Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a határ, ameddig egy nőnek tűrnie kell a béke látszatáért?”