A feszültség igazán akkor mélyült el, amikor megszületett Léna Bognár. Erzsébet Fülöp már az első hetekben elejtett egy mondatot, amit sosem felejtek el: szerinte a kislány külsőre egyáltalán nem emlékeztet Gábor Váradira, majd nyíltan megkérdőjelezte, valóban ő‑e az apja. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna belőlem. Napokon át forgolódtam éjjelente, képtelen voltam pihenni.
Ezt követték a mindennapos, aprónak tűnő, mégis maró megjegyzések. Ha Léna belázasodott, azonnal rám hárult a felelősség: biztos nem öltöztettem fel megfelelően. Amikor Gábor fáradtan érkezett haza, Erzsébet Fülöp szerint nyilván ehetetlen vacsorát tettem elé. Bármi történt, mindig én voltam a hibás.
Egy este végül megpróbáltam erről nyíltan beszélni Gáborral. Közöltem vele, hogy ezt a helyzetet nem bírom tovább, és vagy ő áll ki értem az anyjával szemben, vagy én teszem meg. Gábor csak fáradtan legyintett, azt mondta, az anyja mindig is ilyen volt, ne vegyem magamra. De én nem akartam egy olyan életet, ahol állandóan magyarázkodnom kell.
A robbanás egy vacsorán történt. Erzsébet Fülöp nálunk volt, Léna véletlenül felborította a levest, mire azonnal rám támadt, azt állítva, hogy a lányom is csak engem tükröz, mert semmit sem tudok rendesen csinálni. Ekkor felálltam, és határozottan megkértem, hogy menjen haza, mert ez az én otthonom is. Gábor döbbenten hallgatott, az anyja pedig sértetten sírni kezdett, azt hangoztatva, hogy ő csak jót akar.
Aznap este Gáborral csúnyán összevesztünk: szerinte túl messzire mentem, én viszont azt kérdeztem, hol van az én jogom a nyugalomhoz. Hosszú hetekig jeges csend és feszültség uralkodott köztünk, Erzsébet Fülöp pedig napokig nem jelentkezett, de éreztem, hogy ez a csend nem tart majd sokáig.