– Adrienn Dunai, ezt a rántott szeletet te készítetted? – szúrta oda Erzsébet Fülöp, a férjem édesanyja, miközben a villája hegyével bizalmatlanul megpiszkálta a tányérján fekvő húst. A hangsúlyában ott vibrált az a jól ismert él, amelytől évek óta összerándult a gyomrom. – Ha valóban te voltál, akkor legközelebb inkább szólj előre, és hozok majd én valami ehető ebédet.
Egy pillanat alatt megfagyott a levegő az asztalnál. Gábor Váradi a tányérját bámulta, mintha hirtelen minden érdekesebb lett volna rajta, a kislányunk, Léna Bognár idegesen gyűrögette a szalvétát. Én némán ültem, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne törjenek elő a könnyeim. Ez már a harmadik egymást követő vasárnap volt, amikor Erzsébet Fülöp talált valamit, amibe beleköthetett: egyszer az ebéd volt kevésbé megfelelő, máskor Léna frizuráját érte kritika, vagy éppen Gábor inge nem volt elég simára vasalva.
Pedig a kezdetekkor, amikor Gáborral az egyetemen egymásra találtunk, minden könnyűnek és magától értetődőnek tűnt. Színházba jártunk, hosszú sétákat tettünk a Margitszigeten, és végtelen beszélgetésekben terveztük a közös jövőt, a családot, amit majd felépítünk. Akkor még szilárdan hittem abban, hogy a szeretet minden akadályt elsimít. Ám amikor először vitt el bemutatni az anyjának, már akkor megéreztem: Erzsébet Fülöp soha nem fog igazán elfogadni.
Az első találkozás egy szombat délutánra esett, náluk, Újpesten. Már az ajtóban végigmért, a tekintetéből ítélet sugárzott. – Te lennél az az Adrienn Dunai? – kérdezte úgy, mintha hibát keresne rajtam. – Hm… magasabbnak képzeltelek. Gábor mindig a magas lányokért rajongott.
Kényszeredetten felnevettem, de ő rezzenéstelen arccal figyelt. Aznap este már pontosan tudtam, hogy ez a történet itt nem ér véget, és a neheze csak ezután következik.
