A testvérek óvatos pillantásokat váltottak, mintha nem találnák a megfelelő szavakat. Közben Emese és Miklós ott ültek a saját otthonuk nyugalmában, körülölelve a csendtől és a melegtől, amely most először nem volt feszélyező.
– És mi legyen Visegráddal? – vetette fel Emese könnyedén, mintha már régóta érlelődne benne a kérdés.
– Holnap lefoglalom a szállást – felelte Miklós mosolyogva. – Ránk fér egy kis romantika.
– És semmiféle kötelező családi ebéd – tette hozzá Emese határozottan.
– Csak mi ketten – bólintott Miklós.
Nevettek, felszabadultan, őszintén. Ebben a nevetésben benne volt mindaz a megkönnyebbülés, amelyet hónapok, talán évek óta cipeltek magukkal. Tudták, hogy a neheze még előttük áll: kínos beszélgetések, esetleg hosszú hallgatás Erzsébet Rácz részéről, sőt talán újabb próbálkozások arra, hogy másokon keresztül befolyásolja őket. De ebben a pillanatban mindez háttérbe szorult.
Most végre egy oldalon álltak. Egy csapat voltak. Igazán.
Január ötödikén autóba ültek, és Visegrád felé vették az irányt. A történelmi városka szívében találtak egy apró, barátságos panziót: hóval borított tetők, harangszó a távolból, az ablakon túl pedig a régi falak és tornyok látványa. Odabent kellemes meleg fogadta őket, a szoba otthonos volt, mintha csak rájuk várt volna.
Sokat sétáltak a csípős hidegben, forró italokat kortyoltak, fényképeket készítettek a vár és az ódon utcák előtt. Esténként egy meghitt étteremben vacsoráztak, ahol hagyományos fogásokat szolgáltak fel. Beszélgetéseik egyszerre voltak könnyedek és mélyek: szó esett munkáról, könyvekről, apró álmokról és a következő év terveiről.
– Szerinted lesznek valaha gyerekeink? – kérdezte Emese egy este, amikor már visszahúzódtak a szobába, és forralt borral a kezükben üldögéltek.
Miklós elgondolkodott, nem sietett a válasszal.
– Te szeretnél?
– Talán igen. Egyszer. Akkor, amikor mindketten készen állunk rá. Nem azért, mert bárki elvárja, hanem mert mi akarjuk.
– Akkor igen – mondta végül, és megemelte a poharát. – Ránk. A mi családunkra. Bármilyen formát is öltsön.
– Ránk – mosolygott Emese, és összekoccintotta vele a poharát.
Eközben Debrecenben, a Panorámában valószínűleg zajos volt az este. Az asztalokra érkeztek az ünnepi fogások, a vendégek egymást köszöntötték. Erzsébet Rácz az asztalfőn ült, ám két szék üresen maradt.
Vajon mire gondolt? Még mindig harag dolgozott benne, vagy már megjelent a felismerés, hogy túl messzire ment? Hogy felnőtt gyerekeket nem lehet irányítani, és előbb-utóbb mindenkinek a saját útját kell járnia?
Emese bízott benne, hogy egyszer rendeződhetnek a dolgok. Nem egyik napról a másikra, nem könnyen, de lassan. Amikor az indulatok elcsitulnak, és mindenki megtanulja tiszteletben tartani a másik határait. Lehet, hogy egy év múlva újra együtt ülnek majd egy asztalnál. De az is lehet, hogy nem. Az élet majd eldönti.
Ami igazán számított, az az volt, hogy ebben a pillanatban boldog volt. Annak az embernek az oldalán, aki végre őt választotta. Nem kötelességből, nem sajnálatból, hanem meggyőződésből.
– Tudod – szólalt meg Emese, miközben kényelmesebben elhelyezkedett a kanapén –, ez a legszebb karácsony, amit valaha megéltem.
Miklós átölelte a vállát.
– Nekem is – mondta halkan.
Ismét az ablak felé fordultak. A hó egyre sűrűbben hullott, fehér takaróval borítva be a várost. A harangok messziről jelezték az ünnep közeledtét. A kis szobában pedig két ember ült egymás mellett, akik végre megértették a lényeget: a család nem csupán vérségi kötelék. Hanem döntés. Az, hogy nap mint nap egymást választják, támogatják, és kitartanak a másik mellett.
És ők meghozták ezt a döntést.