Emese végül az ágyra rogyott, még a kabátját sem vette le, csak maga alá húzta a takarót. A lakás neszeit tompán érzékelte: Miklós léptei a folyosón, majd a nappaliból kiszűrődő tévéhang. Valószínűleg a híreket kapcsolta be, hátha a képernyő eltereli a figyelmét. Mindig így reagált: ha gond akadt, inkább elbújt előle, bízva abban, hogy az idő majd megoldja helyette.
Csakhogy most nem volt mit kivárni. Ez a helyzet nem fog magától elsimulni.
Eltelt egy hét. Ezalatt legfeljebb a legszükségesebbekről beszéltek. „Elfogyott a tej.” „Ma később érek haza.” „Megjött az internet számlája.” Udvarias, hűvös mondatok, amelyek fájdalmasabbak voltak bármilyen hangos veszekedésnél.
Emese az irodában ült, maga előtt a negyedéves kimutatás, de képtelen volt haladni. Újra és újra visszakanyarodtak a gondolatai ahhoz az estéhez. Vajon túlzásba esett? Talán tényleg jobb lett volna hallgatni, lenyelni az egészet? Végül is hét, sőt még tizenöt ezer forint sem tétel nekik. Mindkettőjüknek biztos állása volt, rendes fizetéssel.
Csakhogy nem a pénzről szólt. Hanem az önbecsülésről. Arról, miért neki kellene megfizetnie azt, hogy megalázták.
A telefonja megremegett az asztalon. Üzenet Miklóstól: „Beszélhetnénk ma este?”
„Igen” – pötyögte vissza röviden.
Aznap Miklós szokatlanul korán érkezett haza. Emese kedvenc süteményeit hozta egy debreceni cukrászdából, és kissé feszülten ült le vele szemben, a papírtáskát gyűrögetve.
– Sokat gondolkodtam – kezdte. – Egész héten. És igazad van.
Emese kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Miben pontosan?
– Mindenben – sóhajtott fel. – Abban, ahogyan anya viselkedik veled. Abban, hogy én nem szólok. Abban is, hogy hajlandó voltam fizetni egy ünnepségért, ahová téged meg sem hívtak. Ez így… elfogadhatatlan.
Emese hallgatott, teret hagyva neki.
– Mindig nehéz volt szembemenni anyával – folytatta Miklós. – Egyedül nevelt fel minket, miután apa meghalt. Kilencéves voltam, Antal hét, Benedek öt. Két helyen dolgozott, hogy eltartson minket. Sokáig azt éreztem, tartozom neki. Hogy jó fiúnak kell lennem, engedelmesnek.
– Attól, hogy jó fia vagy, még nem kell rossz férjnek lenned – jegyezte meg halkan Emese.
– Tudom. Csak most jutott el hozzám igazán – Miklós a szemébe nézett. – Te vagy a családom, Emese. És ha választanom kell, téged választalak.
Emese szíve összeszorult.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Ma délután felhívtam anyát – kulcsolta össze az ujjait. – Azt mondtam, nem megyek karácsonykor. Elmagyaráztam, hogy nincs rendben, ha engem hív meg, a feleségemet pedig kizárja. Hogy mi egy egység vagyunk. És ha nem tud téged elfogadni, akkor engem sem lát vendégül. Azt is mondtam, hogy kettesben ünneplünk, és a megmaradó pénzt inkább magunkra költjük. Talán elutazunk egy hétvégére. Visegrádba, vagy valahová a hegyek közé. Tudom, régóta vágytál rá.
Emese érezte, hogy égeti a szemét a könny.
– És mit szólt hozzá?
– Először megdöbbent, aztán dühös lett. Azt mondta, hálátlan vagyok, elárulom a családot. Én meg azt feleltem, hogy épp ellenkezőleg: végre gondoskodom a sajátomról. Aztán letette.
– És te hogy érzed magad?
Miklós elgondolkodott.
– Furcsán. De közben könnyebbnek is. Hosszú idő óta először érzem, hogy a döntés az enyém volt. Nem megszokásból, nem parancsból, hanem mert így helyes.
Emese felállt, és szorosan átölelte. Úgy kapaszkodott belé, mintha attól félne, hogy elillan ez a pillanat. Miklós az arcát a hajába fúrta.
– Sajnálom, hogy ennyit kellett várnod – suttogta.
– Az számít, hogy végül megláttad – mosolygott Emese könnyes szemmel. – Soha nincs késő.
Leültek a kanapéra, és egy hét után először lett újra otthonos meleg a lakásban. Miklós elmesélte, mennyire remegett a keze, amikor tárcsázott, hogyan akadt el a hangja. De megtette. Átlépett a félelmein és a bűntudatán.
– Szerinted valaha megbocsát? – kérdezte Emese.
– Nem tudom – felelte őszintén Miklós. – Lehet, idő kell neki. Az is lehet, hogy nem fog változni. De ez már az ő döntése. Az enyémet meghoztam.
– És a testvéreid?
– Antal írt, azt mondta, megért. Náluk is vannak súrlódások anya és Júlia miatt. Benedek még hallgat, ő mindig kerüli a konfliktust. Kivár, amíg elül a vihar.
Emese hátradőlt.
– Tudod, mi az egészben a legkülönösebb? – mondta elgondolkodva. – Valahol még örülök is ennek. Ha nincs ez a balhé, talán örökre benne ragadunk abban a felállásban, ahol anyád irányít, mi pedig alkalmazkodunk.
– Igazad van – bólintott Miklós. – Néha csak egy válság képes változást hozni.
Egymáshoz simulva ültek, az ablakon túl csendesen hullott a hó. Valahol máshol készülődtek egy családi ünnepre nélkülük, és Erzsébet Rácz talán még mindig neheztelt, miközben Emesében először hosszú idő után nyugalom telepedett meg.