Emese Farkasnak hirtelen elfogyott a levegő.
— Ki kell mennem egy kicsit — mondta tompán, felkapta a táskáját, és az ajtó felé indult.
Az este hátralévő részét a vendéglő előterében töltötte. A nagy üvegablakon át bámulta a kivilágított utcát, az elsuhanó autókat, az idegenek arcát, akik mit sem tudtak arról, mi zajlik benne. Miklós Kelemen nagyjából húsz perc elteltével jelent meg. Rendezte a számlát — ahogy mindig, most is a teljes összeg egyharmadát fizette, hiszen a testvérek közt ez volt a kimondatlan szabály —, majd szó nélkül indultak haza. Az úton egyikük sem szólalt meg; a csend súlyosabb volt bármilyen veszekedésnél.
Három hónap telt el azóta. Három hosszú, feszültséggel teli hónap, amelyeket hallgatás és kerülgetés töltött meg. Erzsébet Rácz rendszeresen hívta a fiát, de Emese neve egyszer sem hangzott el, mintha egyszerűen kitörölték volna a családi térképről. Emese szégyellte magát, amiért ezt megkönnyebbüléssel fogadta. Mégis jobb volt így, mint újra és újra elviselni a burkolt szemrehányásokat és a „jó szándékú” tanácsokat.
És most itt volt a karácsony. A család ünnepe. Az az alkalom, amelyről őt hivatalosan is kihagyták.
— Tudod mit? — Emese elfordult az ablaktól, kihúzta magát. — Rendben van. Menj egyedül. Nem sértődöm meg. Komolyan.
Miklós gyanakodva nézett rá.
— Tényleg így gondolod?
— Igen. Sőt, megkönnyebbülés. Elmegyek moziba Henrietta Törökkel, vagy elugrom a fürdőbe, esetleg itthon maradok olvasni. Régóta vágyom egy kis csendre. És — próbált halványan mosolyogni — még spórolunk is. A Panorama sosem volt olcsó. Mennyi lett legutóbb? Tizenötezer forint fejenként a testvéreknek?
— Körülbelül annyi — bólintott Miklós. — Most sem lesz kevesebb.
— Akkor hét és fél ezer forint marad a közös kasszában. Abból akár…
— Emese — vágott közbe Miklós —, én akkor is kifizetem a részem harmadát. Ahogy mindig.
A nő megmerevedett.
— Tessék?
— Hát… eddig is hárman osztoztunk. Nem hagyhatom cserben őket csak azért, mert anya…
— Várj egy pillanatot — Emese felemelte a kezét. — Te most komolyan beszélsz?
— Mi ebben a furcsa?
— Miklós — lassan, tagoltan beszélt, hogy ne veszítse el a fejét —, egyedül mész el. Engem nem hívtak meg. Nem eszem, nem iszom, nem ülök ott az asztalnál. És te mégis úgy akarsz fizetni, mintha együtt mennénk?
— A testvéreim nem tehetnek róla, hogy anya…
— Miért kellene nekem beszállnom egy olyan vacsorába, ahová be sem tehetem a lábam? — Emese hangja akaratlanul is megemelkedett. Őt magát is meglepte a benne feltörő düh. — Hallod, mennyire abszurd ez?!
— Emese, halkabban, a szomszédok…
— Hadd hallják! — fel-alá járkált a konyhában, ökölbe szorított kézzel. — Az anyád nyilvánosan megaláz. A családod úgy tesz, mintha nem léteznék. Te pedig teljes nyugalommal felveted, hogy elköltsünk tizenötezer forintot — a közös pénzünkből! — egy olyan ünnepre, ahonnan kitiltottak!
— Ez nálunk hagyomány — védekezett Miklós. — Mindig így csináltuk…
— Hagyomány?! — Emese hirtelen megállt. — És én akkor hol vagyok ebben a családban? Öt éve a feleséged vagyok. Öt éve! Együtt élünk, egy ágyban alszunk, együtt fizetjük a számlákat. Ugyanannyit keresünk, fele-fele arányban tesszük bele a pénzt minden hónapban. Ez sem számít?
Miklós lehajtott fejjel állt, mint egy megszeppent diák.
— Csak nem akarok összeveszni a testvéreimmel…
— Velem viszont lehet?
— Nem ezt mondtam…
— Akkor mit?! — Emese érezte, hogy a torkát szorítja valami, de nem engedte, hogy sírás legyen belőle. — Mondd el, hogyan képzeled. Elmész karácsonyozni egy olyan családdal, amelyik gyűlöl, kifizeted mindezt a mi pénzünkből, én meg itthon ülök, és örülök, hogy legalább nem kell végighallgatnom anyád újabb prédikációját?
— Anya nem gyűlöl téged…
— Megvet! — csattant fel Emese. — Szerinte sosem leszek elég jó. Túl sokat dolgozom, túl későn akarok gyereket, túl önálló vagyok, túl szókimondó. Nem az az alázatos meny, akiről álmodott. És tudod mit? Nem érdekel. Gondoljon, amit akar. De te, Miklós… te az én családom vagy. Vagy legalábbis annak kellene lenned.
Az utolsó szavak már alig hallhatóan hangzottak el. Miklós felemelte a tekintetét; zavart, fájdalmas bizonytalanság tükröződött a szemében.
— Nem tudom, mit tegyek — suttogta. — Ő az anyám. Nem fordíthatok neki hátat csak úgy…
— Felnőtt férfi vagy — mondta Emese halkan. — Harmincöt éves. Saját családod van. Mikor fogod ezt végre belátni?
Nem várta meg a választ. Megfordult, bement a hálószobába, és becsapta maga mögött az ajtót. Nekidőlt, lehunyta a szemét. A mellkasa égett. Ez már nem egyszerű sértettség volt, hanem évek alatt felgyűlt csalódás. Minden alkalom emléke, amikor Miklós az anyja szavára hallgatott. Minden pillanat, amikor nem állt ki mellette. Minden elhallgatott mondat, amikor szólnia kellett volna.
Szerette őt. Igazán szerette: kedvesnek, nagylelkűnek, okosnak ismerte. De az anyja közelében Miklós mindig engedelmes kisfiúvá zsugorodott, aki fél nemet mondani — és ez Emesét lassan felemésztette.