Emese Farkas az ablaknál állt, és hosszan figyelte, ahogy a januári alkony kékes árnyalatokra festi az udvaron heverő havat. A háta mögül vízcsobogás hallatszott: Miklós Kelemen a vacsora utáni mosogatással bíbelődött. Az imént ettek meg egy tányér csirkés tésztát, egyszerű, hétköznapi fogást, mindenféle különcködés nélkül. Emese épp az ilyen estékért rajongott a leginkább: csendesek voltak, otthonosak, és csak ketten voltak jelen a világban.
— Emese, hívott az anyám — szólalt meg Miklós, a hangjában szokatlan bizonytalansággal.
A nő megfordult. A férje konyharuhával törölte a kezét, és láthatóan kerülte a tekintetét.
— És? — kérdezte Emese, miközben érezte, hogy megfeszül a válla. Az anyóssal kapcsolatos beszélgetések ritkán végződtek békésen.
— A karácsonyról volt szó. A szokásos módon a Panorámában gyűlnek össze. Január hatodikán.
— Értem — bólintott Emese, majd visszafordult az ablakhoz. — Add át az üdvözletemet.
— Emese…
— Mit akarsz még? — kapta fel a fejét hirtelen. — Vagy azt gondolod, a szeptemberi történtek után majd engem is tárt karokkal várnak?
Miklós összegyűrte a konyharuhát.
— Anyu azt kérte… azt mondta, jobb lenne, ha egyedül mennék.
A konyhában megült a csend. Odalent becsapódott egy kapu, az udvaron valaki nevetett. A megszokott esti zajok voltak ezek, mégis Emese úgy érezte, mintha a talaj kicsúszott volna a lába alól.
— Egyedül — ismételte lassan. — Vagyis hivatalosan nem vagyok meghívva.
— Nem pontosan így fogalmazott…
— Akkor hogyan, Miklós? — Emese a párkánynak dőlt. — Mondd ki nyíltan. Azt mondta: „Gyere, fiam, de a feleséged maradjon otthon”?
— Azt mondta, talán mindannyiunknak jót tenne egy kis szünet. A legutóbbi beszélgetés után. Hogy lehiggadjanak a kedélyek.
— Három hónap telt el azóta!
— Tudom.
Emese lehunyta a szemét. Az anyósa szeptemberi születésnapja élesen villant fel előtte. A világos étteremterem, keményített abroszok, mellényes pincérek. Az asztalfőn Erzsébet Rácz ült, új, bordó ruhában, frissen elkészített frizurával, mintha egy magazin címlapjára készülne.
Sokáig minden elfogadhatóan zajlott, egészen a desszertig. Akkor Erzsébet Rácz — szokásához híven — tanácsosztásba kezdett. Benedek Dunainak, Miklós öccsének azt fejtegette, hogy harmincévesen már ideje volna megnősülni, nem illik csak együtt élni valakivel. Antal Hegyi sem maradt ki: róla azt állította, hogy a felesége, Júlia Vincze túl sokat dolgozik, és keveset van a gyerekekkel. Emese azonban különösen bőséges figyelmet kapott.
— Emesém, drágám — mondta Erzsébet Rácz, miközben letört egy falatot a tortából —, mikor gondolkodtok már el Miklóssal a gyereken? Mindketten harmincöt évesek vagytok, az idő nem áll meg.
Emese az asztal alatt megszorította Miklós kezét, és erőltetett mosollyal válaszolt:
— Erről akkor beszélünk, amikor készen állunk rá, Erzsébet.
— De mikor lesz az? — faggatta tovább az anyós. — Tudod, hogy harmincöt felett nehezebb szülni. Én mindhárom gyerekemet korábban hoztam világra, és jól tettem. A mai fiatalok csak a karriert hajszolják… és a család?
— Anya… — próbált közbeszólni Miklós, de hiába.
— Ráadásul Miklós említette, hogy megint késő estig bent maradsz a munkahelyeden. Minek az? Ő is megkeresi a pénzt. Többet lehetnél otthon. Én annak idején…
— Erzsébet Rácz — vágott közbe Emese, a hangja határozottan megkeményedett —, ugyanannyit keresek, mint Miklós. Egyenrangú társak vagyunk, és a munkáról, a gyerekről, mindenről ketten döntünk. Külső beavatkozás nélkül.
Az anyós elsápadt.
— Hogy beszélhetsz így velem?
— És ön hogy érzi feljogosítva magát arra, hogy folyton beleszóljon az életünkbe? — Emesében feltört az öt év minden felgyűlt sérelme. — Kritizálja a munkámat, az időbeosztásomat, az ételeimet, a ruháimat, még a nyaralásainkat is. Naponta többször hívja Miklóst, ellenőrzi, evett‑e, nincs‑e baja, nem bánok‑e rosszul vele. Harmincöt éves vagyok. Felnőtt nő. És végtelenül elfáradtam ettől az ellenőrzéstől.
Az asztalnál dermedt csend lett. Antal a tányérját bámulta, Júlia elkerekedett szemmel hallgatott, Benedek zavartan megköszörülte a torkát. Miklós sápadtan ült a két nő között, mintha áramütés érte volna.
— Miklós — suttogta Erzsébet Rácz remegő hangon —, hallod, hogyan beszél velem a feleséged? Ezt hagyod?
— Anya, Emese nem úgy gondolta…
— Nem úgy?! — csattant fel az asszony, a szeme megtelt könnyel. — Hiszen ő most… ő…
Emese felállt az asztaltól.
— Elnézést kérek — mondta halkan, és ezzel a mozdulattal valami végleg elmozdult köztük, megágyazva annak, ami ezután következett.