Margaréta Kelemen levelei minden kétséget kizáróan feltárták a valódi szándékait: nyíltan arról írt, hogyan akarja eltávolítani Anikót az életükből, és visszaterelni fiát Viktória karjaiba. Egyik üzenetében szinte diadalittasan fogalmazott.
„Ne aggódj, kisfiam. Elintézzük az ajándékozási szerződést, és ez a falusi lány eltűnik, ahonnan jött. Viktória vár rád. Méltó társad lesz, igazi pár, amilyet a családunk megérdemel.”
A bíró hosszasan és alapos figyelemmel tanulmányozta az üzenetváltásokat. Ahogy haladt sorban a dokumentumokkal, egyre világosabbá vált számára, hogy az ajándékozás nem jóindulatú gesztus volt, hanem tudatos lépés egy előre kitervelt terv részeként, amelynek célja a házasság szétzilálása volt.
A zárótárgyaláson megszületett az ítélet. A bíróság kimondta, hogy az ajándékozási szerződés érvénytelen, mivel az ingatlan a házasság alatt szerzett közös vagyon részét képezte. A válás során Anikót a lakás felére jogosultként illette meg a törvény.
Margaréta Kelemen arca elvörösödött a dühtől.
— Ez elfogadhatatlan! — csattant fel. — Én vettem azt a lakást a fiamnak!
— A döntés végleges — felelte higgadtan a bíró, minden érzelmet mellőzve.
A tárgyalás után Anikó lassú léptekkel hagyta el a bíróság épületét. Győzött, mégis üresnek érezte magát. Nem volt benne elégtétel, sem öröm. Az a lakás már régen nem jelentett számára otthont; túl sok fájdalom, megaláztatás és emlék tapadt a falaihoz.
Néhány nappal később leült Mártonnal, hogy átbeszéljék a vagyonmegosztás részleteit.
— El szeretném adni a részemet — mondta határozottan Anikó. — Nem akarok többé kötődni sem ahhoz a lakáshoz, sem hozzád.
Márton megtörtnek tűnt, mintha az egész súlya egyszerre nehezedett volna rá.
— Anikó… talán még lenne esélyünk…
— Nincs — vágta el csendesen, de véglegesen. — Döntöttél. Most viseld a következményeit.
Az ingatlan hamar gazdára talált. Anikó kézhez kapta a rá eső összeget, és vett egy apró, egyszobás lakást egy új építésű városrészben. Nem volt nagy, de a sajátja volt. Olyan hely, ahol nem kísértették múltbéli árnyak, és ahol nem emlékeztette semmi az árulásra.
A költözés napján váratlan hívást kapott. A kijelzőn egy ismeretlen név jelent meg: Viktória.
— Anikó? Viktória vagyok. Szeretnék beszélni veled.
— Miről? — kérdezte hűvösen.
— Mártonról. Tudnod kell… nem készülök hozzámenni. Az egész Margaréta Kelemen játszmája volt. Eszköznek használt, hogy szétverje a házasságotokat. Én viszont nem akarok báb lenni az ő kezében.
Anikó meglepetten hallgatott.
— Tudom, hogy joggal haragszol rám — folytatta Viktória. — De hidd el, Márton szeretett téged. Csak túl gyenge volt ahhoz, hogy szembeszálljon az anyjával. Egész életében irányította, és továbbra is irányítani fogja.
— Miért mondod ezt el nekem? — kérdezte Anikó végül.
— Mert megérdemled az igazságot. És mert tisztelem az erődet. Te kiálltál magadért, harcoltál, és nyertél. Én erre nem lennék képes. Sok szerencsét, Anikó.
A vonal megszakadt, Anikó pedig hosszú ideig némán ült.
Eltelt egy év. Az új lakásból otthon lett: meleg színek, saját bútorok, nyugalom. Anikó munkahelyet is váltott, egy nagy kiadónál helyezkedett el szerkesztőként. Lassan, lépésről lépésre rendeződött az élete.
Egy délután a boltban összefutott Valéria Bognárral.
— Anikókám! De jó látni! Ragysz! — lelkendezett Valéria.
— Köszönöm. És mi újság otthon? — kérdezte udvariasan.
Valéria legyintett.
— Ne is kérdezd. Margaréta mindent felforgatott, falakat bontatott, aranyozott csodát csinált a lakásból. Aztán Márton összeveszett vele, elköltözött. Most egyedül él ott. Viktória meg férjhez ment egy külföldihez, el is ment az országból.
Anikó elmosolyodott. Margaréta Kelemen elérte, amit akart: megszerezte a lakást. Cserébe elvesztette a fiát, és magára maradt a csillogó, de üres térben.
— És Márton? — kérdezte Anikó inkább megszokásból, mint valódi érdeklődésből.
— Azt beszélik, lecsúszott. Iszik, munkája sincs. Az anyja sem segít rajta — haragszik rá Viktória miatt.
Sajnálat futott át Anikón, de már nem fájt. Ez nem az ő története volt többé.
Aznap este ismeretlen szám hívta.
— Anikó… Márton vagyok — szólt bele fáradt, rekedt hangon.
— Hallgatlak.
— Bocsánatot akartam kérni. Mindenért. Gyáva voltam. Anyám irányított, én pedig hagytam. Csak amikor elvesztettelek, akkor értettem meg, mit jelentettél.
Anikó csendben maradt.
— Nem várok megbocsátást — folytatta Márton. — Csak azt akartam, hogy tudd: bánom. Minden nap.
— A múltat nem lehet visszacsinálni — mondta Anikó halkan. — Azt kívánom, találd meg a saját utadat, és tanuld meg a saját életedet élni. Légy boldog.
— Köszönöm… és te is — suttogta Márton.
Anikó letette a telefont, és kinézett az ablakon. A város esti fényei ragyogtak. Az ő városa. Az ő új élete. Egy élet, amelyért megküzdött, és amelyet maga választott.
Már nem volt az a hiszékeny nő, akit könnyű volt irányítani. Erős lett, tudta, mennyit ér.
És ez az új Anikó készen állt a jövőre, az új találkozásokra, az őszinte boldogságra.
Egy másik lakásban, fényűző bútorok között Margaréta Kelemen ült egyedül. Megszabadult a menyétől, de ezzel együtt elveszítette a fiát is. A csend lett a társa, saját ambícióinak aranykalitkájában.
Mindenki megkapta, amit kiérdemelt. Anikó a szabadságot. Márton a keserű tanulságot. Margaréta Kelemen pedig a magányt.
A történet véget ért — az élet azonban ment tovább, mindenkinek a maga útján.