Az üzenetre sem érkezett válasz. Anikó újra és újra ellenőrizte a telefonját, hátha rezdül, hátha megjelenik Márton neve a kijelzőn, de a készülék néma maradt. Az egész napja azzal telt, hogy kétségbeesetten próbálta elérni a férjét. Felhívta az irodát is, ahol a titkárnő udvarias, ám távolságtartó hangon közölte vele, hogy Balogh Márton üzleti úton van, és legkorábban egy hét múlva tér vissza. A mobilján nem vette fel, az üzenetekre nem reagált. A kollégák csak vállat vontak: igen, elutazott, de senki sem tudta pontosan, hová.
Estére Anikó számára világossá vált az igazság. Márton nem véletlenül tűnt el. Tudatosan kerülte őt. Ez fájt a legjobban. Nem is annyira a lakás körüli árulás, hanem a gyávaság. Az, hogy nem volt képes a szemébe nézni, inkább eltűnt, és rázúdította a következményeket.
Másnap reggel elhatározta, hogy nem vár tovább. Felkeresett egy közjegyzőt, hogy kiderítse, valóban érvényes-e az az ajándékozási szerződés. Az idős, szemüveges férfi alaposan átnézte a papírokat, majd széttárta a karját. Elmondta, hogy minden szabályosan lett kitöltve, a dokumentum hiteles, a férje valóban a saját édesanyjának ajándékozta az ingatlant. Ott volt az aláírás, a pecsét, minden, ami szükséges. Jogilag megtámadhatatlannak tűnt.
Anikó felháborodva tiltakozott, emlékeztetve arra, hogy a lakást közösen vásárolták, a házasságuk alatt. A közjegyző újra végigfutotta az iratokat, majd elcsodálkozva jegyezte meg, hogy a tulajdoni lapon kizárólag Márton neve szerepel. Megkérdezte, biztos-e benne, hogy társtulajdonos volt.
Anikó nem tudott mit mondani. Emlékezett a vásárlás napjára, az ügyintézésre, de minden hivatalos dolgot Márton intézett. Ő csak aláírta, amit elé tettek, feltétel nélkül megbízva benne.
A közjegyző azt tanácsolta, hogy nézzenek utána az ingatlan-nyilvántartásban is, de hozzátette: ha a lakás valóban csak a férj nevén volt, akkor jogában állt szabadon rendelkezni vele.
Anikó összeszorult gyomorral lépett ki az irodából. Egyre erősebben motoszkált benne a kérdés: lehet, hogy Márton már a kezdetektől ezt tervezte? Szándékosan írattatta magára a lakást?
Nem maradt más kapaszkodója, ezért felkereste Judit Halászt, a régi barátnőjét, aki jogászként dolgozott. Talán ő tud valami kiutat.
Judit figyelmesen végighallgatta, majd komoran megrázta a fejét. Elmagyarázta, hogy a helyzet nem egyszerű. Ha az ingatlan tényleg Márton kizárólagos tulajdonában volt, és azt ajándékba adta az anyjának, akkor jogilag nagyon nehéz dolga lesz. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a lakás a házasság ideje alatt került megvásárlásra, vagyis közös vagyonnak is minősülhet.
Anikó reménykedve kérdezte, hogy ez azt jelenti-e, megtámadhatják az ajándékozást. Judit óvatosan válaszolt: elméletben igen, de hosszadalmas perre kell számítani, és bizonyítékokra lesz szükség arról, hogy Anikó is pénzt fektetett bele. Számlákra, utalásokra, bármire.
Anikó kénytelen volt bevallani, hogy bár a fizetését a felújításra és a berendezésre költötte, semmit sem tett félre, mindent Márton intézett. Judit együttérzően megszorította a kezét, majd azt javasolta, hogy készítsék elő a keresetet, és addig se költözzön el, mert feleségként joga van ott élni.
Egy halvány reménysugárral tért haza, ám amikor a lakás ajtajához ért, döbbenten tapasztalta, hogy a kulcsa nem illik a zárba. A zárat kicserélték. Az ajtón egy rövid üzenet lógott: másnap tíztől délig elviheti a holmiját, egy megbízott jelenlétében.
Nem akarta elhinni, amit lát. Gyakorlatilag kirakták a saját otthonából. Hiába csöngetett és dörömbölt, senki nem nyitott ajtót.
Ekkor résnyire nyílt a szomszéd ajtaja, és Valéria Bognár néni dugta ki a fejét. Aggódva kérdezte, mi történt. Anikó zokogva mondta el, hogy nem engedik be. A szomszéd elárulta, hogy reggel Margaréta Kelemen érkezett munkásokkal, és kijelentette, hogy a lakás immár az övé, Anikó pedig elköltözött.
Valéria együttérzően csóválta a fejét, kemény szavakkal illette Margarétát, majd beinvitálta Anikót egy teára. A meleg csészék fölött Anikó mindent elmesélt. A szomszédasszony dühösen sziszegte, hogy mindig is sejtette, hogy ebből baj lesz, felidézte az esküvőt, ahol Margaréta állandóan Viktóriát emlegette.
Amikor Anikó rákérdezett, Valéria elmondta, hogy Viktória a családi barátok lánya, szép, de hideg természetű nő, Márton korábbi párja. Állítólag nemrég vált el. Valéria lehalkította a hangját, és hozzátette, hogy nem akar pletykálni, de többször látta Mártonékat együtt egy közeli étteremben.
Anikó szíve összeszorult. Úgy tűnt, az anyós nem hazudott.
Másnap megjelent Margaréta Kelemen képviselője, egy fiatal, elegáns férfi, aki Gergely Pálfiként mutatkozott be. Hivatalos hangon közölte, hogy Anikó kizárólag a személyes holmiját viheti el: ruhákat, iratokat, tisztálkodási szereket. A bútorok és a háztartási gépek maradnak. Amikor Anikó tiltakozott, és a mosógépre mutatott, Gergely hűvösen csak annyit mondott, hogy mindenről dokumentumok döntenek, és a továbbiakról majd az iratok alapján beszélnek.