— Ez a lakás mostantól az enyém, és önök azonnal kiköltöznek! — Margaréta Kelemen parancsoló hangja kettévágta a reggeli csendet, Anikó Farkas pedig ijedtében elejtette a kezében tartott teáscsészét.
A porcelán hangos csörömpöléssel tört darabokra a konyha kövén, ám Anikó meg sem mozdult. Dermedten állt, mintha gyökeret vert volna a lába, és hitetlenkedve bámulta az elegáns kosztümbe öltözött nőt, aki kopogás és engedély nélkül sétált be az otthonukba. Az anyós kezében egy vastag iratköteg volt, az arcán pedig olyan diadalmas mosoly ült, mintha máris megnyerte volna a csatát.
— Margaréta Kelemen, miről beszél? Milyen alapon mond ilyet… — próbált összeszedetten megszólalni Anikó, de a hangja megremegett, elárulva a benne kavargó félelmet.
Az asszony gúnyos félmosollyal válaszolt, majd a papírokat az asztalra csapta.
— Íme az alapom. Ajándékozási szerződés. A te drága férjed, Márton Balogh, egy teljes hónappal ezelőtt nekem ajándékozta ezt a lakást. Úgyhogy csomagolhatsz, és kiüríted az én ingatlanomat.
Anikó reszkető ujjal kapott a dokumentumok után. A sorok összefolytak a szeme előtt, de a férje aláírását azonnal felismerte. Mártonét. Annak a férfinak a kézírását, aki örök szerelmet esküdött, és azt ígérte, hogy mindig megvédi őt.
— Ez… ez nem lehet igaz. Biztos valami tévedés… Márton nem tenne ilyet… — suttogta, miközben úgy érezte, mintha hirtelen megnyílt volna alatta a föld.
— Dehogynem! — jelentette ki elégedetten Margaréta, majd leült egy székre, mintha mindig is az övé lett volna a hely. — A fiam végre belátta, hogy rossz döntést hozott. Azt hitted, hogy ezekkel a vidéki kis trükkökkel magadhoz tudod láncolni? Az én Mártonomnak rangjához illő társnő kell, nem egy gyökértelen, senkiből lett lány.
Anikóban forrni kezdett a düh. Három hosszú éven át nyelte az anyósa sértéseit, a folyamatos célozgatásokat és az állandó összehasonlításokat Márton korábbi barátnőjével. Három évig mosolygott, miközben elviselte a családi összejöveteleken a lesajnáló pillantásokat és a háta mögötti suttogást.
— Hol van Márton? — kérdezte végül, minden erejével azon volt, hogy higgadt maradjon.
— Üzleti úton — legyintett közönyösen Margaréta. — Egy hét múlva jön vissza. Addigra azt szeretném, ha nyoma sem maradna itt a jelenlétednek.
Az asszony felállt, és lassan végigsétált a konyhán, mindent kritikus szemmel mérve fel.
— Hát igen, rendesen átalakítottátok a lakást. Ezek a függönyök borzalmasak. A tapéta meg… tipikus vidéki ízlés. Az első dolgom az lesz, hogy felújíttatok mindent.
Anikó némán figyelte, ahogy az anyósa birtokba veszi azt a helyet, amely két éven át az otthonuk volt. A lakást, ahol közös emlékeket gyűjtöttek, ahol gyerekekről álmodoztak, és jövőt terveztek.
— Nem megyek el — szólalt meg végül határozottan. — Ez a mi otthonunk Mártonnal.
Margaréta felnevetett, élesen és kegyetlenül.
— A tiétek? Tudod egyáltalán, kinek a pénzéből vettük ezt a lakást? Az enyémből. Én adtam a pénzt, amikor a fiam nősülni készült. Igaz, abban reménykedtem, hogy végül Viktóriát választja, de… — megvonta a vállát. — Jobb későn, mint soha.
Viktória neve újra és újra kísértette Anikót. A tökéletes nő, akit Margaréta mindig példaként állított elé: jó családból származó, művelt, kifogástalan modorú. Az az asszony, akit ő anyósa ideális menyeként képzelt el.
— Márton szeret engem — mondta Anikó makacsul.
— Szeret? — csóválta a fejét gúnyosan Margaréta. — Ha valóban szeretne, szerinted ideajándékozta volna nekem a lakást? Nem, drágám. Rájött, hogy igazam volt. Nem illetek össze. Te egy másik világból jössz. A szüleid egyszerű tanárok egy kisvárosból. Mit tudsz te adni a fiamnak?
A szavak pofonként csattantak. Anikó mindig is érezte a lenézést, de ilyen nyílt kegyetlenségre nem számított.
— Szeretetet és támogatást adtam neki — felelte halkan.
— Szeretet! — horkant fel Margaréta. — Milyen naiv vagy. A mi köreinkben a házasság nem érzelmi kérdés. Kapcsolatok, társadalmi státusz, vagyon — ez számít. Te mit hozol? A könyvtárosi fizetésedet?
Anikó ökölbe szorította a kezét. Büszke volt a munkájára, szerette a könyvtárat, az olvasókat, a tudás világát. Anyósa azonban mindig csúfot űzött ebből.
— Van egy hetem, hogy megtaláljam Mártont, és beszéljek vele — mondta végül felemelt fővel.
— Próbálkozz csak — vont vállat közömbösen Margaréta. — De ne áltasd magad. Ő döntött így. Ja, és még valami: Viktória már mindent tud. A múlt héten találkoztak is.
Anikó számára ebben a pillanatban omlott össze végleg minden. Márton találkozott Viktóriával? Azzal a nővel, akit az anyósa évek óta piedesztálra emelt?
Margaréta az ajtó felé indult, majd még visszafordult.
— Három napot adok. Utána jönnek a költöztetők, és kipakolják a holmidat. Eszedbe se jusson bármit tönkretenni vagy elvinni, amit az én pénzemből vettünk. Ami, mellesleg, szinte minden bútorra és gépre igaz.
Az ajtó hangosan becsapódott, Anikót pedig magára hagyta a törött csésze szilánkjai és az összetört élete közepén.
Lassan lecsúszott a padlóra, és sírni kezdett. A könnyei megállíthatatlanul folytak, elmosva minden illúziót a boldog házasságról. Hogyan lehetett ennyire vak? Hiszen voltak jelek… Márton az utóbbi időben egyre távolságtartóbb lett, gyakran maradt bent sokáig dolgozni, és amikor Anikó beszélni próbált vele, fáradtságra hivatkozva elutasította.
Reszkető kézzel elővette a telefonját, és tárcsázta a férje számát. Hosszú kicsengés hallatszott, majd a hangposta jelentkezett. Anikó újra próbálkozott, abban reménykedve, hogy a következő hívásnál végre felveszi.