Úgy tűnt, valóban soha nem fáradnak bele egymás közelségébe, annyira élvezték a közös pillanatokat. Éppen ezért Réka Halász képtelen volt felfogni, mi történhetett, mi vihette rá a férjét arra, hogy elárulja őt, legalábbis erre gyanakodott abban a zavaros, fájdalmas állapotban.
A hálószobában megállt a tükör előtt, és alaposan végigmérte magát. A légiutas-kísérői egyenruha tökéletesen simult rá, mintha ráöntötték volna. Hosszú, gesztenyebarna haja rendezett kontyba volt tűzve, világoskék szemei pedig porcelánbabára emlékeztették – törékenynek látszott, mégis feszült volt a tekintete. Gondosan felakasztotta a formaruhát a szekrénybe, majd átöltözött egy kényelmes melegítőbe, és kilépett a lakásból. Kis habozás után ösztönösen az autója felé vette az irányt, és elindult a szervizbe.
Géza Kertészt nem találta ott, viszont a kollégái elmondták, hogy két nap szabadságot vett ki, állítólag azért, hogy rendbe tegye a családi ügyeit. Ez a mondat azonnal gyanút ébresztett Rékában, hiszen náluk soha nem voltak komoly problémák. Nyugtalanul kocsikázott még egy darabig a városban, majd hazament. Az órák vánszorogtak, Géza pedig se nem hívta, se nem üzent. Amikor estére sem érkezett haza, Rékát elöntötte a pánik.
Az éjszakát álmatlanul töltötte, és amint világosodni kezdett, reggeli nélkül indult el a rendőrségre, hogy bejelentse a férje eltűnését. Gézát viszonylag gyorsan megtalálták, alig egy nappal később, de ami ezután következett, Rékának inkább tűnt rémálomnak, mint valóságnak.
Kiderült, hogy Géza autóbalesetet szenvedett, és egy körzeti kórházban ápolják. Réka nem értette, miért nem a városi intézménybe vitték, ám a kezelőorvos elmagyarázta: a baleset a lakóhelyük közelében történt, ezért a sérülteket ide szállították. Még fel sem dolgozta a hallottakat, amikor odalépett hozzá egy fiatal nő, elhanyagolt külseje alapján inkább tűnt lecsúszott alaknak, mint hozzátartozónak.
– Te vagy Géza felesége? – kérdezte bizonytalanul.
– Igen… és maga kicsoda? – felelte Réka döbbenten.
– Én… én a lányának az anyja vagyok.
– Ez kizárt dolog – rázta a fejét Réka.
– Pedig igaz. Házasok voltunk, csak elváltunk. Nem tetszett neki, hogy iszom. A kislányt az anyámnál hagytam, én meg elmentem dolgozni a városba. Ott megismertem egy másik férfit, rendes ember, de az előző kapcsolatomból származó gyereket nem akarja nevelni. Géza amennyit tudott, küldött pénzt anyámnak, de nemrég meghalt, és most nincs, aki Annára vigyázzon. Én… bizonyos okok miatt nem tudom magamhoz venni, és Géza sem akarta, hogy megtudd az igazat a gyerekről. Azt mondta, félreértenéd, mert sosem mesélt róla korábban. Gondoltam, beadom a kislányt állami gondozásba, de ő ezt nem engedte. Azt mondta, majd magához veszi… aztán jött a baleset. Nem tudom, mihez kezdjek. Valószínűleg mégis intézetbe kell adnom…
– Várjon – szólalt meg Réka halkan, de határozottan. – Hozza ide a kislányt. Ha Géza el akarta hozni magához, akkor mi is vállaljuk.
– Komolyan mondod? Nem gondolod meg magad?
– Nem – felelte Réka minden bizonytalanság nélkül.
A nő szeme felcsillant, majd hirtelen megfordult, és sietve elindult a folyosó vége felé, a gyerek után.