– Hát akkor végül is mire készültetek? – hangzott el a kérdés, kissé gyanakodva.
– Arra, amit kifejezetten nem lehet kereknek nevezni – nevetett fel Viktória Gál. – Nem kerek, nem ovális… mondjuk inkább háromszög alakú ünnepségre!
A poént követően felszabadultan legyintett a műsorvezető felé. A teremben azonnal tompult a világítás, a mennyezetről lassan ereszkedni kezdett egy izzó fénykarika. A ragyogó alakzat közepén hatalmas, világító számok jelentek meg: 50 + 1/2. A fények melege aranyszínbe vonta a vendégeket, mintha az egész pillanat egy külön időzónába került volna.
Viktória ekkor már nem próbálta visszatartani az érzéseit. Magához szorította a gyermekeit, egyik karjával Balázst, a másikkal a többieket ölelte, miközben a könnyei hangtalanul peregtek. Egyszerre nevetett és sírt, a szavai el-elcsuklottak, ahogy hálás, szeretettel teli mondatokat suttogott nekik. Nem volt szükség hangos beszédre – mindenki értette, mit jelent számára ez a pillanat.
Körülöttük közben minden gördült tovább a maga megszokott rendjén. A műsorvezető történeteket mesélt, hol humorosan, hol meghatottan, a pincérlányok hangtalan eleganciával hajoltak a vendégekhez, poharakat töltöttek, tányérokat cseréltek. A zongoránál ülő zenész elmélyülten játszott, ismert dallamok foszlányai úsztak végig a termen, összekeveredve halk beszélgetésekkel és visszafojtott nevetéssel.
Bár az alkalom dátuma minden volt, csak nem szokványos, az ünneplés mégis egyre inkább kiteljesedett. A kezdeti meglepetést lassan felváltotta az oldott hangulat, az este lendületet vett, és már senkit sem érdekelt, hogy az évforduló nem „szabályos”. Épp ettől vált különlegessé. Ez nem egy kötelező jubileum volt, hanem egy szeretettel teli, szívből jövő találkozás – olyan, amire később is jó lesz visszaemlékezni.
A furcsa, fél évvel toldott szám ellenére – vagy talán éppen azért – ez az este pontosan úgy alakult, ahogyan kellett: őszintén, melegen, minden erőltetettség nélkül. És ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Viktória Gál számára ez az ünnep nem a számokról szólt, hanem arról, hogy mennyire nincs egyedül.