A telefonba suttogva még annyit kérdezett:
– Készen áll? Akkor bemegyünk.
Ezzel finoman megfogta Ildikó Kozma kezét, kitárta az ajtót, és együtt léptek be egy tágas helyiségbe, amelyről azonnal látszott, hogy egy elegáns bankett-terem. Kinga Erdélyi szinte észrevétlenül elengedte a karját, majd eltűnt a félhomályban, mintha sosem lett volna ott. A világítást fokozatosan kapcsolták fel: először tompa derengés, aztán melegebb fények, végül a csillárok teljes pompájukban gyúltak ki, tiszta, kristályos ragyogással árasztva el a termet.
Ildikó a terem közepén találta magát, egy puha szőnyegen állva, közvetlenül egy hosszú asztallal szemben. Az asztalnál ünneplőbe öltözött emberek ültek, akik egyszerre tették le az evőeszközt és poharat, majd mind őt kezdték figyelni. Tekintetével az ünnepeltet kereste, de nem találta. Ami viszont különös volt: az arcok ismerősnek tűntek, sőt, meglepően közelinek.
Hirtelen mindenki felállt, taps tört ki, a zenekar harsány fanfárt játszott. Ildikó teljesen összezavarodott. Ott volt Zsuzsanna Simon Norbert Lakatos mellett, kicsit odébb Tímea Székely… és az ott tényleg Balázs Budai? Nem tévedhetett. De mit keres itt a fia és a legjobb barátnője? És akkor meglátta Viktória Gált is. A lánya is jelen volt. Mi folyik itt egyáltalán?
A zene elhalkult, és mellé lépett a műsorvezető: magas, ősz hajú, nyugodt mozgású férfi. Mikrofont emelt, és ünnepélyesen megszólalt.
– Kedves Ildikó Kozma! Azért gyűltünk ma össze, hogy a család és a barátok körében megünnepeljük az ön jubileumát!
– Miféle jubileumot? Az enyémet? – kérdezte döbbenten.
Már ott is termett mellette a fia és a lánya. Karon fogták, az asztalhoz kísérték, leültették, és anélkül, hogy kérdezték volna, töltöttek neki egy kis pohár konyakot – pontosan olyat, amilyet szeretett –, majd elkezdték elé pakolni a falatokat.
– Valaki végre elmondaná, mi történik itt? – fakadt ki.
– Anyucikám, nyugi – csicsergett Viktória. – Meglepetést akartunk. Tudod, ha előre szólunk, úgysem engeded, kifogásokat találsz, és el sem jössz.
– Abban a mappában, amit szorongatsz – tette hozzá mosolyogva Balázs –, egy kétszemélyes horvátországi utazás van. Azt viszel magaddal, akit csak szeretnél. Ez a mi ajándékunk.
– Teljesen megőrültetek? – csóválta a fejét Ildikó. – Miféle út, miféle ünneplés, és egyáltalán, honnan volt erre pénz? Ráadásul a munkám…
– Az utazás idejére már jóváhagyták a fizetett szabadságodat! – vágta rá Balázs sugárzó arccal.
– Ki hagyta jóvá? – kérdezte még mindig hitetlenkedve.
– A főnököd, Zoltán Orosz – válaszolta Viktória. – Ismerősökön keresztül elértük, mindent megbeszéltünk vele, és tartotta a szavát.
– De hát én kifejezetten megtiltottam, hogy bármiféle születésnapi felhajtást csináljatok! – mondta már valamivel higgadtabban.
– Ugyan, anya – mosolygott Balázs, játékosan felemelve az ujját. – Emlékezz csak pontosan, mit mondtál: „Gyűlölöm ezeket a kerek évfordulókat, eszetekbe se jusson az ötvenediket ünnepelni!”
– Igen, ezt mondtam… de akkor ti most mire készültetek tulajdonképpen?