Az edény alján tompán koppant a kihűlt étel, ahogy a szemetesbe öntötte. A konyhában ekkor hirtelen rezegni kezdett a telefon. Antal Békési neve villant fel a kijelzőn.
Anna Fehér rá sem nézett, egyetlen mozdulattal lenémította a hívást. Pár másodperc múlva újra rezgés, majd még egy. Végül elfogyott a türelme: kikapcsolta a készüléket, mintha ezzel együtt az egész múltat is lecsendesíthetné.
Az éjszaka lassan rátelepedett a lakásra, sűrű, fekete takaróként borítva be mindent. Anna az ágyban feküdt, és három év után először volt teljesen egyedül. A plafont nézte, de valójában semmit sem látott. Furcsa módon már nem jöttek könnyek. Csak egy üres tér maradt benne, körülötte pedig szinte fájó csend.
„Mekkora tévedés volt…” – futott át rajta a gondolat. – „Három éven át azt hittem, hozzám tartozik. Aztán kiderült, mennyire nem.”
Valahol mélyen, alig hallhatóan felbukkant egy bizonytalan kérdés: talán mégis lehetne békülni? Megbocsátani? De Anna szinte azonnal elhessegette ezt az ötletet. Elég volt abból, hogy mindig hálásnak kellett lennie. Mostantól élni akart, nem alkalmazkodni.
Odakint halványodni kezdett az ég. A hajnal fénye bekúszott az ablakon – az első reggel abból az életből, amely már csak az övé volt.
Az idő észrevétlenül telt. Anna ujjával végighúzott a falon, és szürke vakolatpor tapadt a bőrére. A munkások éppen az utolsó darabjait bontották le a régi konyhának. Egy teljes év suhant el azóta: válással, munkahelyi előléptetéssel és egy határozott döntéssel, hogy mindent új alapokra helyez.
Összeszűkült szemmel nézte a csupasz falakat. A konyhastúdióban már várt rá a terv: halvány pisztáciazöld frontok, kvarc munkapult, beépített gépek. Búcsút intett magában a lepattogzott műanyag felületeknek és az állandóan csöpögő csapnak.
– Átbeszéljük még egyszer a terveket? – szólalt meg mögötte egy kellemes, mély hang.
Anna megfordult. Az ajtóban Márton Kelemen állt, a szalon menedzsere. Magas volt, barna hajú, a halántékán épp csak észrevehető ősz szálakkal. Az inge hibátlanul simult rajta, hóna alatt rajzmappát tartott. Szürke tekintetében nyugodt magabiztosság tükröződött, annak az embernek a biztos fellépése, aki tudja, mit csinál.
– Igen, szerintem igen – bólintott Anna. – Azt hiszem, megértem egy beépített borhűtőre.
– Kiváló választás – mosolygott Márton. – A bor olyan, mint egy jól megtervezett konyha: törődést igényel, és meg kell teremteni hozzá a megfelelő hangulatot.
Volt valami a hanghordozásában, ami túlmutatott a szavakon. Mintha nem csupán borokról beszélne. Anna érezte, hogy elpirul.
– Szerinted képes lennék ilyen hangulatot teremteni? – kérdezte, saját bátorságán is meglepődve.
– Teljesen biztos vagyok benne – felelte egyszerűen. – Mit szólnál, ha ezt egy kávé mellett folytatnánk?
Így indult minden.
A kávéból vacsora lett, a vacsorából hosszú séta az esti városban. Márton figyelmes hallgatónak bizonyult, könnyed, mégis tartalmas beszélgetőpartnernek. Sokat utazott, rajongott a jazzért, és állítása szerint tökéletes rizottót tudott készíteni.
– Tudod – mondta egyszer, amikor egy apró kávézóban ültek –, van benned valami különleges. Mintha belülről világítanál.
Anna elhallgatott, és a csészéje fölött elmosolyodott, érezve, hogy valami új, ismeretlen, de reményteljes dolog bontakozik ki benne.