…tönkreteszi az életét?
– Se gyerek, se rendes étel – folytatta Ilona Váradi kíméletlenül. – Csak mindenféle zöld löttyök meg a karrierhajszolás!
A bejárat felől hirtelen kattanás hallatszott. A zár elfordult.
Anna Fehér összerezzent.
Antal. Hála az égnek… talán most végre közbelép.
– Anya? – szólalt meg Antal Békési meglepetten, amikor benézett a konyhába. – Te mit keresel itt?
– Kisfiam! – Ilona arca azonnal felragyogott. – Csak beugrottam. Aggódom értetek, hát nem értheted?
– Mi miatt aggódsz? – Antal fáradtan lerogyott egy székre, tenyerébe temette az arcát.
– Mi miatt? Hát az unokák miatt! – hajolt előre az asszony. – Harmadik éve vagytok házasok, és semmi eredmény. Nem gondoljátok, hogy ideje lenne orvoshoz fordulni? Megvizsgáltatni magatokat?
Anna beleharapott az ajkába. Most. Most Antal majd leállítja. Azt mondja, hogy ez nem az anyja dolga…
– Tudod, anya, lehet, hogy nem is beszélsz butaságot – mondta Antal tűnődve. – Valóban furcsa ez így.
Anna tüdeje mintha összeszorult volna. Lassú mozdulattal a férjére fordult.
– Mit mondtál?
– Hát… – vont vállat Antal. – Anyának igaza van. Mindenkinek van már gyereke, csak mi toporgunk egy helyben.
– Ugye! – csapott le diadalmasan Ilona. – Én is ezt mondom. Itt valami nem stimmel. Talán te, Annácska…
– Elég legyen! – Anna nagy csattanással tette le a fakanalat. – Antal, mondd meg neki! Mondd, hogy hagyja abba!
– Mit mondjak? – tárta szét a kezét a férfi. – Az igazat mondja. Inkább hálás lehetnél, hogy én…
– Hogy te mit? – kérdezte Anna halkan. – Fejezd be a mondatot.
– Hogy nem hagylak el – morogta Antal. – A problémáiddal együtt.
A konyhát fülsiketítő csend töltötte meg. Anna lassan kiegyenesedett, mintha belül elszakadt volna benne valami.
– Szóval ezért kellene hálásnak lennem – mondta idegen hangon.
– Gondold át nyugodtan… – kerülte Antal a tekintetét.
– Átgondoltam – vágott közbe Anna. – És tudod mit? Nem megyek sehova. Ti viszont igen. Azonnal.
– Tessék?! – sikított fel Ilona. – Hogy mersz így beszélni? Antalkám…
Anna már nem hallotta. Kitépte az ajtót, szélesre tárta.
– Kifelé! Ez az én lakásom. A nagymamámé volt. Az marad itt, akit én akarok. Ti nem.
– Anna, ne csináld… – hebegte Antal. – Beszéljük meg normálisan…
– Takarodjatok! – kiáltotta Anna, miközben a könnyei végigcsorogtak az arcán. – És ne is lássalak benneteket!
Amikor mögöttük becsapódott az ajtó, Anna lassan lecsúszott a padlóra. Egyetlen gondolat zakatolt benne:
„Hogy tehette ezt? Hogy volt képes?”
Majdnem egy órát ült ott mozdulatlanul, egy pontot bámulva, próbálva felfogni a történteket. Végül nehézkesen feltápászkodott, visszament a konyhába, lekapcsolta a tűzhelyet, és az időközben kihűlt ragut gépiesen a szemetesbe öntötte, mintha ezzel együtt mindent ki tudna dobni magából, ami az imént történt.