A küszöbön egy körülbelül hétéves forma kisfiú ácsorgott. Piszkos volt, csak egy ujjatlan trikó és térdnél megnyúlt harisnya volt rajta. A kezében Ildikó egyik becses porceláncsengőjét szorongatta a gyűjteményből.
– Néni, te meg ki vagy? – kérdezte teljes természetességgel, miközben az orrában matatott.
Ildikó beljebb lépett, és majdnem hasra esett egy összehordott cipőhalmon. Csizmák, bakancsok, saras gumicsizmák torlódtak egymáson, rászáradt földdarabokkal. A lakásban, ahol máskor levendulaillat lengte be a teret, most nehéz, fullasztó szag ült meg: pirított hagyma, alkoholos lehelet és olcsó cigaretta keveréke.
A konyha felől ekkor feltűnt Edina Kelemen, a férje anyja. Nagydarab, harsány asszony volt, rikító köntösben – abban, amelyet Ildikó még a nyaralóba vett neki ajándékba.
– Jaj, megjött Ildikó! Hát végre! – kiáltotta, és már tárta is a karját. – Mi addigra szépen berendezkedtünk!
Ildikó félrehúzódott az ölelés elől.
– Edina, meg tudnád mondani, mi zajlik itt? Kik ezek az emberek?
– Hát kik lennének? – csattant fel az anyós. – Gabriella, az unokatestvérem, a férje, Attila, meg az unokák! Debrecenbe jöttek fogorvoshoz, Attilának meg munkát kell találni. Nem küldhettük őket szállodába, mégsem idegenek!
A fürdőszoba ajtaja kinyílt, és egy törölközőbe csavart hajú nő lépett ki. Ildikó frottír köntöse volt rajta.
– Ó, hát te vagy a háziasszony? – mordult fel mély hangon. – Figyelj már, ez a sampon olyan híg, hogy fél flakont elhasználtam, mire sikerült megmosni a hajam. A meleg víz is alig csordogál, hívhatnál már egy szerelőt.
Ildikó Kornél felé nézett. A férfi a nappali sarkában kuporgott, belesüppedve a fotelbe, kerülve a tekintetét.
– Kornél – szólalt meg halkan –, beszélhetnénk pár szót?
A hálószobában Kornél még azelőtt térdre rogyott, hogy az ajtó becsukódhatott volna.
– Ildi, ne haragudj! Anyám erőltette! Azt mondta, csak a nyugdíj miatt kell nekik… debreceni pótlék, körzeti rendelő… Nem tudtam nemet mondani, mégiscsak az anyám!
– Te meghamisítottad az aláírásomat – felelte Ildikó jegesen. – Ez bűncselekmény.
– Ugyan, ki fog erről tudni? – suttogta kétségbeesetten. – Rokonság az egész! Te a hivatalban dolgozol, majd elsimítod!
Ildikó undorral nézett rá.
– Eltussoljam? Feldúltad az otthonomat, veszélybe sodortál a munkahelyemen, és most azt várod, hogy fedezzelek?
Ekkor dörömbölni kezdtek az ajtón.
– Hé, fiatalok, gyertek már! Kész az asztal! – harsogta Gabriella hangja. – Ildikó, ne finnyáskodj, segíts, ne úgy viselkedj, mint valami úrinő!
Ildikó visszalépett a nappaliba. Az arca kisimult, a hangja nyugodt volt.
– Persze – mondta mosolyogva. – Érezzétek otthon magatokat. Mindjárt itt az újév. Megkapjátok a magatok ünnepét. Olyat, amire sokáig emlékezni fogtok.
A következő három nap számára egyetlen elhúzódó káosszá olvadt össze.
Gabriella teljesen birtokba vette a konyhát, zsíron sütötte a húspogácsákat, és a szag beleette magát a függönyökbe, a tapétába, Ildikó hajába. A gyerekek filctollal firkálták tele a falakat. Attila pedig megállás nélkül cigarettázott, mintha az egész lakás egy peron lenne, ahol senkit sem érdekel, ki fojtja meg a másikat a füsttel.