– Ez nem étel, hanem kutyakaja – vágta oda Szilvia Kozma hidegen. – Komolyan ezt tetted az asztalra a vendégeknek?
Anna egy pillanatra teljesen lefagyott. Mintha kifújták volna belőle a levegőt. Kutyakaja? A szülei jóízűen ettek, dicsértek minden fogást. Zoltán két adag húst is elfogyasztott. Miről beszél ez az asszony egyáltalán?
– A szüleimnek ízlett – felelte halkan, alig hallhatóan.
– A te szüleid egyszerűen udvariasak – legyintett az anyós. – Vagy nincs semmi ízlésük. Mert ilyen förtelmet vendégek elé tenni szégyen.
Anna arcába forróság tolult. Érezte, ahogy a vére lüktetni kezd a halántékában. A keze remegett. Förtelem? Kutyakaja? Ez lenne minden igyekezetem vége?
– Nincs joga így beszélni! – szólalt meg remegő hangon.
– Dehogynem – emelte fel az állát Szilvia Kozma. – Az anyósod vagyok, és kimondom az igazat. Nem tudsz főzni. Ideje lenne végre elfogadnod.
– Hallgasson el! – Anna felpattant a székből. – Elég volt! Minden héten idejön, és megaláz! Semmi sem jó magának! Bármit csinálok, mindig talál hibát! Ez nem rólam szól, hanem magáról! Szándékosan aláz meg!
– Ne emeld fel a hangod anyámra – szólalt meg Zoltán, miközben felkelt a kanapéról.
– Ő sérteget engem! – Anna a férjéhez fordult. – Azt mondja, hogy a főztöm kutyakaja! A születésnapomon! És te őt véded?!
– Anya csak őszinte – ráncolta a homlokát Zoltán. – Tényleg nem vagy valami jó szakács.
– Tessék? – Anna hitetlenkedve nézett rá. – Ezt most komolyan mondod?
– Teljesen komolyan – bólintott a férfi. – Anya segíteni akar, tanítani. Te meg rögtön megsértődsz.
– Tanítani?! – Anna ideges, hisztérikus nevetésben tört ki. – Hetente megaláz! És te még mellé állsz!
– Anna, szedd össze magad – szólt közbe Szilvia Kozma élesen. – Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kislány.
– Hisztis?! – Anna közelebb lépett hozzá. – Az én házamban sértegetnek, a születésnapomon, és én legyek csendben?!
– Ne ordíts anyámra! – kiáltotta Zoltán.
Anna megmerevedett. Ezek a szavak úgy csaptak le rá, mint egy ítélet. A férje megint az anyja oldalára állt. Mindig. Minden alkalommal.
– Takarodjanak – mondta végül halkan.
– Micsoda? – kérdezett vissza Zoltán zavartan.
– Menjenek el a lakásomból – ismételte meg hangosabban Anna. – Mindketten. Azonnal.
– Ez most valami vicc? – a férfi idegesen felnevetett.
– Egyáltalán nem – Anna összefonta a karját. – Ez az én lakásom. A nagymamámtól kaptam még a házasságunk előtt. Azt akarom, hogy elmenjenek.
– Anna, nem vagy magadnál – állt fel Szilvia Kozma. – Zoltán, beszélj vele, nem tudja, mit mond.
– Pontosan tudom – felelte Anna, odalépett a bejárati ajtóhoz, és kitárta. – Kifelé. Most.
– Ne csináld ezt – próbálta meg Zoltán. – Hiszen család vagyunk.
– Milyen család? – Anna a szemébe nézett. – Ahol te mindig anyádat véded, engem pedig hagysz megalázni? Ez nem család.
– Anya nem sértegetett – tiltakozott a férfi. – Csak kritikát mondott.
– A „kutyakaja” nem kritika – rázta meg a fejét Anna. – Ez sértés. És ebből elég volt.
– Micsoda arcátlanság! – fakadt ki Szilvia Kozma. – Zoltán, hallod, hogyan beszél velem?
– Hallom, anya – felelte a férfi –, nyugodj meg. Majd lehiggad.
– Nem fogok lehiggadni – mondta Anna határozottan. – Menjenek el.
– Megőrültél?! – Zoltán megragadta Anna vállát. – Térj már észhez!
– Ne érj hozzám! – Anna kirántotta magát. – Menj el, Zoltán. Vidd az anyádat, és menjetek.
– Ez az én lakásom is! – vágta rá a férfi.
– Nem – Anna lassan megrázta a fejét. – Ez az én tulajdonom. Ajándékba kaptam a nagymamámtól. A szerződésben csak az én nevem szerepel. Be vagy jelentve, de nem te vagy a tulajdonos.
Zoltán elsápadt. Szilvia Kozma a mellkasához kapott.
– Na tessék! – sikította az anyós. – Ilyen vagy valójában! Mutatja az igazi arcát! Önző!
– Önző? – Anna felnevetett. – Fél éve nyelem a sértéseit! Próbálok megfelelni, csendben maradni! És mit kapok? Megalázást! És még én vagyok az önző?!
– Anna, beszéljük meg nyugodtan – próbálkozott Zoltán.
– Nincs mit megbeszélni – zárta le Anna. – Pakolj össze. Tíz percet kapsz.
– Nem tehetsz ki! – emelte fel a hangját a férfi.
– De igen – Anna elővette a telefonját. – Ha nem mész el magadtól, hívom a rendőrséget, és elmondom, hogy nem akarom, hogy itt legyél.
– Zolikám, menjünk – fogta meg fia karját Szilvia Kozma. – Ne állj le ezzel az őrülttel. Gyere hozzám, ott alszol.
Zoltán hol Annára, hol az anyjára nézett. Ökölbe szorította a kezét, majd szó nélkül a hálószoba felé indult. Pár perc múlva egy táskával tért vissza. Az arca feszült volt, az ajkai vékony vonallá préselődtek.
Zoltán és az anyja kiléptek a lakásból. Szilvia Kozma még kiabált valamit a folyosón, de a szavak elmosódtak. Anna becsukta az ajtót, hátát nekivetette. A csend hirtelen ránehezedett a lakásra.
Visszament a konyhába. A megterített ünnepi asztal ott állt érintetlenül. Anna leült, kezébe vette a villát, és ránézett az egyik tányérra, miközben a gondolatai lassan elcsendesedtek, előkészítve azt a pillanatot, amikor végre magára marad az igazsággal.