Ettől az időszaktól kezdve a vasárnapi ebédek menetrendszerűvé váltak. Szilvia Kozma minden héten megjelent pontosan délben, és ahogy belépett az ajtón, Anna Fekete már előre összeszorult gyomorral készült a bírálatra. Nem is kellett sokáig várni: egyik alkalommal túl sós volt a leves, máskor a hús maradt rágós, a zöldségek szétfőttek, a sütemény alja pedig megégett. Anna igyekezett minden észrevételt megfogadni, új recepteket próbált ki, minőségibb alapanyagokat vásárolt, mégis hiábavalónak bizonyult minden erőfeszítés.
– Ezt így nem lehet megenni – jelentette ki Szilvia, miután megkóstolta a mártásos halat. – Olyan gumis az állaga. Biztos, hogy friss volt?
– Tegnap vettem a piacon – felelte Anna, és előhúzta a blokkot. – Élve árulták, én választottam ki.
– Akkor a főzésnél rontottad el – húzta össze a száját az anyós. – A halat érezni kell. Tudni, mikor elég neki. Te túlfőzted.
– Pontosan húsz percig készült, ahogy a recept írja – próbált érvelni Anna.
– A recept önmagában semmit sem ér, ha nincs hozzá érzék – sóhajtott Szilvia Kozma. – Van, akinek egyszerűen nincs tehetsége a konyhához.
Anna ajkai megfeszültek. Nincs tehetsége? A munkahelyi összejöveteleken az ő süteménye fogyott el elsőként, a kollégák rendszeresen elkérték a receptjeit. Mégis, itt ül vele szemben valaki, aki szerint alkalmatlan.
– Anya, ne légy ennyire szigorú – szólt közbe óvatosan Zoltán Váradi. – Anna tényleg próbálkozik.
– A próbálkozás kevés, eredmény kell – zárta le Szilvia a vitát.
Az észrevételek idővel egyre maróbbá váltak. Az anyós már nem válogatta meg a szavait.
– Ez meg micsoda? – bökte meg villájával a párolt káposztát. – Ilyet még a kutyám elé sem tennék.
– Szilvia, ez egy hagyományos recept – remegett Anna hangja. – Az ön szakácskönyvéből főztem.
– Az én könyvemből ez biztosan nem így kerülne ki – tolta el maga elől a tányért. – Megint összekeverted. Szokás szerint.
Zoltán ott ült mellettük, többnyire hallgatott. Néha bólintott az anyja szavaira, máskor csak megvonta a vállát, de soha nem állt ki a feleségéért. Anna úgy érezte, teljesen egyedül van a saját lakásában, a saját asztalánál.
– Zoltán, mondd meg neki, hogy így nem lehet főzni – fordult a fiához Szilvia Kozma. – Te is látod, hogy ez ehetetlen.
– Ugyan, anya, talán nem ennyire rossz – mosolygott zavartan a férfi.
– De igen, nagyon is az – érkezett a határozott válasz. – Ha vendégeket fogadnék ilyen asztallal, elsüllyednék szégyenemben.
Anna felállt, és kiment az erkélyre. A sírás fojtogatta, de nem akarta Szilvia előtt kimutatni. A ház udvarát nézte, mély levegőket vett. Zoltán nem ment utána. A konyhában maradt az anyjával, és végighallgatta a hosszú fejtegetést arról, hogyan kellene „rendesen” főzni.
Egy hónap elteltével Anna feladta a küzdelmet. Egyszerű ételeket tett az asztalra: tésztát, hajdinát, rántott csirkét. Úgyis mindegy volt, Szilviának semmi sem felelt meg. Minek pazarolni időt és pénzt?
– Teljesen elengedted magad – jegyezte meg az anyós, miközben a csirkecomb bőrét piszkálta. – Még csak nem is igyekszel. Ez igazán szomorú.
– Elfáradtam – mondta ki őszintén Anna. – Bármit csinálok, önnek sosem jó.
– Mert nem tudsz főzni – vont vállat Szilvia Kozma. – Mondtam már, nincs hozzá érzéked. Nem mindenkinek adatik meg.
Zoltán felhorkant egyet, de nem szólt. Anna reménykedve nézett rá, hátha most végre megszólal, de a férfi csendben tovább evett.
Közeledett Anna huszonnyolcadik születésnapja. Úgy döntött, családi ünnepséget rendez: meghívja a szüleit, megterít, ahogy illik. Talán ezen az egy napon Szilvia Kozma is engedékenyebb lesz.
Három napon át készült. Előre bevásárolt, gondosan összeállította a menüt: saláták, előételek, főfogás, desszert. Szerette volna megmutatni a szüleinek, hogy helytáll feleségként, és bizonyítani az anyósának is.
A szülei érkeztek meg először. Az édesanyja elámult a terített asztal láttán.
– Annácskám, ez csodálatos! – ölelte meg a lányát. – Milyen gyönyörű minden!
Az édesapja megkóstolta a salátát, elégedetten bólogatott.
– Isteni! Mindig jól főztél, de ma igazán kitettél magadért.
Anna szinte kivirágzott a dicséretektől. A szülei sorra kóstoltak mindent, dicsértek, recepteket kértek. Az anya a pitét magasztalta, az apa a sült húsból szedett repetát.
– Arany kezed van, kislányom – mondta, miközben újra mert a levesből. – Zoltán igazán szerencsés veled.
– Köszönöm, apa – mosolygott Anna, melegséget érezve a mellkasában.
Hat óra körül a szülei elindultak. Ölelgették, megköszönték a szép estét. Anna elköszönt tőlük, majd visszatért rendet rakni. Zoltán a kanapén szunyókált, jóllakva.
Hétkor telefonált Szilvia Kozma. Elnézést kért a késésért, azt mondta, egy barátnőjénél ragadt. Anna újra megterített, az asztalra tette a megmaradt fogásokat.
Az anyós leült, végignézett mindenen. Villát vett a kezébe, belekóstolt az egyik salátába, fintorgott. A húsból is harapott, majd a leveshez nyúlt, aztán félretolta a tányért.
– Anna, szerettem volna hallgatni, de ezt nem tudom szó nélkül hagyni – mondta Szilvia Kozma, miközben hátradőlt, és a levegőben lógva hagyta a mondat folytatását.