Anna Fekete addig törölgette a tányérokat, míg azok szinte vakítottak a tisztaságtól, majd gondosan elrendezte a poharakat, végül kisimította az abrosz legkisebb ráncát is. Különleges nap volt: Szilvia Kozma először készült hozzájuk ebédre. Az anyós már hetek óta elejtett félmondatokkal célozgatott rá, hogy szeretné végre saját szemével – és ízlelőbimbóival – felmérni a menye főzőtudományát. Zoltán Váradi újra és újra azzal nyugtatta a feleségét, hogy az édesanyja biztosan el lesz ragadtatva.
– Anna, túlzottan idegeskedsz – szólalt meg mögötte Zoltán, és hátulról átölelte. – Minden rendben lesz. Anyu szereti a jó ételeket, te pedig remekül főzöl.
– Remélem – sóhajtotta Anna, és végignézett a gondosan megterített asztalon.
A fazékban lassan rotyogott a borscs, a serpenyőben fedő alatt pihentek a fasírtok, a főtt krumpli csak arra várt, hogy tálalják. Anna kora reggel óta talpon volt: három különböző receptet is átolvasott, mire kiválasztotta a legjobbnak tűnőt. A húst a piacon vette, egy régóta bevált árustól. Minden apróság számított, mert azt szerette volna, ha az ebéd hibátlan.
Pontban kettőkor megszólalt a csengő. Szilvia Kozma sosem késett. Belépett a lakásba, végigmérte az előszobát, majd szó nélkül a nappali felé vette az irányt. Az asztalt alapos, kritikus pillantással szemlélte, aztán bólintott egyet.
– Jó napot, Szilvia – mondta Anna, miközben a kötényébe törölte a kezét. – Fáradjon beljebb, kérem, üljön le.
– Szervusz – felelte az anyós, leült, és megigazította a szoknyáját.
Anna a levesestálat az asztalra tette, kimérte a borscsot. Szilvia kanalat vett a kezébe, beleszagolt, majd megkóstolta. Az arca azonnal eltorzult.
– Valami nem stimmel – tolta félre a kanalat. – Olyan, mint egy menzás leves. A borscsnak sűrűnek, tartalmasnak kell lennie, ez meg csak híg lé zöldségekkel.
Anna megdermedt, a merőkanál a levegőben maradt. „Menzás?” Három órán át főzte, pontosan a szakácskönyv szerint fűszerezve.
– Nekem ízlik – jegyezte meg óvatosan Zoltán, és még egy kanállal evett. – Szerintem finom.
– Te már hozzászoktál ehhez – legyintett Szilvia, és eltolta maga elől a tányért. – Mi a következő fogás?
Szó nélkül cserélte le Anna az edényeket, feltálalta a fasírtot krumplival, külön tette a tejfölt. Az anyós vágott egy falatot, lassan megrágta, majd ismét fintorogni kezdett.
– Túl sós – jelentette ki. – A darált hús is darabos. Kétszer kellett volna ledarálni. A krumpli meg nincs teljesen megfőve, ropog a foga alatt.
– Szerintem ehető – mondta bizonytalanul Zoltán.
– Neked minden megfelelő – tette le a villát Szilvia. – Majd megtanítom Annát rendesen főzni. Fiatal még, nincs rutinja.
Anna ökölbe szorította a kezét az asztal alatt. Nincs rutinja? Tizennégy éves kora óta főzött, amikor az édesanyja megbetegedett. Ő látta el a kisebb testvéreit, és eddig mindig dicsérték az ételeit.
– Ne aggódj, anya – veregette meg Zoltán az anyja kezét. – Megtanítod majd.
Anna a férjére nézett. Tényleg úgy gondolja, hogy rossz az étel? Vagy csak nem akar ellentmondani?
Az ebéd hamar véget ért. Szilvia alig evett pár kanál levest és fél fasírtot, közben sóhajtozott, a fejét csóválta. Anna leszedte az asztalt, az arca égett a szégyentől és a sértettségtől.
– Sebaj, sebaj – mondta búcsúzóul az anyós, és vállon veregette. – Minden tanulható, csak akarni kell.
Miután Szilvia elment, Anna leült a kanapéra, és az arcát a tenyerébe temette. Zoltán mellé ült, átölelte.
– Ne vedd ennyire a szívedre. Anyu szigorú, de igazságos. Segíteni akar, hogy igazán jól főzz.
– Én tudok főzni – felelte Anna halkan.
– Persze, hogy tudsz – puszilta meg Zoltán a halántékát. – Csak anyának harmincöt év tapasztalata van. Mindig lehet tanulni.
Anna nem válaszolt. Nem volt kedve vitatkozni. Talán tényleg érdemes hallgatnia az anyósára?
Egy héttel később Szilvia újra megjelent. Anna ezúttal kizárólag azoktól a receptektől nem tért el, amelyeket az anyós küldött neki: marhapörkölt, franciasaláta, almás pite. Mindent grammra pontosan betartott.
Szilvia megkóstolta a pörköltet, és összevonta a szemöldökét.
– A hús rágós. Tovább kellett volna párolni. És a hagyma alig érezhető. Tettél bele egyáltalán?
– Igen – bólintott Anna. – Két fejet, ahogy írta.
– Az kevés – tolta el a tányért Szilvia. – A sárgarépa is túl nagy darabokra van vágva, vékony csíkokra kellett volna.
– Próbáltam apróra – nézett a tányérjára Anna.
– Nem eléggé – zárta le a vitát az anyós.
A salátával sem volt elégedett: a krumpli szétfőtt, a borsó furcsa ízű, a felvágott nem megfelelő márkájú. A pitéből letört egy darabot, megrágta, majd a szalvétába köpte.
– Anna, kedvesem, látom, hogy igyekszel – mosolygott leereszkedően Szilvia. – De még sokat kell gyakorolnod. Gondolkodtál már főzőtanfolyamon?
Zoltán helyeslően bólogatott.
– Jó ötlet, anya. Anna, mit szólsz hozzá?
Anna a félig érintetlen ételeket nézte, és hallgatott. Tanfolyamra menni… tényleg idáig jutottak?
Ettől kezdve Szilvia Kozma látogatásai egyre gyakoribbá váltak, és Anna érezte, hogy ezek az ebédek még korántsem értek véget.