A történet itt vett igazán lendületet.
Számomra Márk Mezei sosem a vagyonával volt azonos. Nekem mindig az a nyugodt, figyelmes férfi maradt, akit először egy belvárosi kávézóban láttam meg: egyedül ült egy asztalnál, laptop fölé hajolva, teljesen hétköznapi módon dolgozva. Talán éppen ezért találtunk olyan könnyen közös hangot azon a délutánon. Nem egy birodalom ura ült velem szemben, hanem egy ember.
Márk tudatosan kerülte a hivalkodást. A házasságunk után sem vágytam reflektorfényre. Amíg ő vállalatokat irányított és jótékonysági projekteket indított, én csendben az állatmenhelyen dolgoztam, ott, ahol valóban szükség volt rám. Távol a kameráktól, a címlapoktól és a kérdésektől. Az életünk egyszerű volt, és pontosan ettől éreztük teljesnek.
Azon az estén azonban minden másképp alakult. A villánkban rendezték meg az éves jótékonysági bált, amelyet Márk hónapokon át szervezett. Az esemény bevételét a megye gyermekkorházainak ajánlotta fel, és őszintén lelkesítette a cél. A ház megtelt vagyonos vendégekkel, pezsgéssel és eleganciával — és senki sem sejtette, ki vagyok valójában.
Ekkor született meg bennem az ötlet. Nevezhetjük kíváncsiságnak vagy egyfajta társadalmi kísérletnek, de tudni akartam, hogyan viselkednek ezek az emberek, ha azt hiszik, nincs közöttük senki „fontos”. Úgy döntöttem, nem házigazdaként, hanem személyzetként leszek jelen.
Tudom, őrültségnek hangzik. De ritkán adódik alkalom arra, hogy az ember maszkok nélkül lássa mások valódi arcát. Kértem egy egyenruhát az egyik szobalánytól, a hajamat szoros kontyba fogtam, és begyakoroltam azt a jellegtelen, udvarias mosolyt, amelyen mindenki átnéz. Márk egy késői üzleti megbeszélésen volt — mit sem tudott a tervemről. Tökéletes időzítés.
A változás döbbenetes volt. Smink nélkül, fekete formaruhában teljesen beleolvadtam a személyzetbe. A hátsó bejáraton mentem be, és senkinek sem tűntem fel — mindenki rohanva tette a dolgát.
Ahogy érkeztek a vendégek, egy tálca pezsgővel léptem be a bálterembe. A látvány lélegzetelállító volt: kristálycsillárok, márványpadló, friss virágkompozíciók minden asztalon. A büszkeség azonban hamar keserű érzéssé változott.
Sokan egyszerűen levegőnek néztek. Elvették a poharat, még csak rám sem pillantva.
— Kisasszony! — szólt rám élesen egy élénkvörös ruhát viselő nő. Bernadett Hegyi volt az, akit gyakran láttam korábban a társasági rovatokban. — Ez a pezsgő langyos. Maga ért egyáltalán bármihez?
Udvariasan elnézést kértem, és frisset kínáltam. Ő csak a szemét forgatta, majd elutasító mozdulattal elfordult. Összeszorítottam a fogam. Pontosan ezért voltam ott. De ez még csak a kezdet volt.
Nem sokkal később megjelent Brigitta Vincze, az est főszervezője, aki saját magát a jótékonyság királynőjének tartotta. Magas volt, magabiztos, aranyszínű ruhájának ára vetekedett egy autóéval. Egyetlen pillantása is megalázó volt. Aznap este engem szemelt ki célpontnak.
— Te ott! — bökött felém. — Hogy hívnak?
— Diána Erdélyi.
— Nos, Diána, remélem, több eszed van, mint a többieknek. A falatok lassan érkeznek! Ez nem egy kerti összejövetel!
Hosszú időn át kifogásolt mindent: ahogy a tálcát tartottam, ahogy a vendégekhez léptem, sőt még azt is, hogyan állok. A körülötte lévők átvették a hangnemét, és gúnyos megjegyzésekkel élcelődtek rajtam.
Egy férfi panaszkodott, hogy a garnélarák kihűlt. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy egy fillért sem fizet ezért az estéért, de hallgattam.
Aztán, amikor kevés lett a felszolgáló, Brigitta odavetette:
— Diána, menj el mosogatni.
Az én konyhámban utasított arra, hogy tányérokat sikáljak.
— Engem felszolgálónak vettek fel, nem erre — próbáltam halkan tiltakozni.
Összeszűkült szemmel nézett rám.
— Drágám, azt csinálod, amit mondok. Vagy kereshetsz másik állást.
Csend lett. Mindenki engem figyelt. Vettem egy mély levegőt, és elindultam a konyha felé — nem félelemből, hanem kíváncsiságból, hogy meddig hajlandók elmenni.
Hegyekben álltak a tányérok, a forró víztől kivörösödött a kezem. A kis ablakon át láttam, ahogy a vendégek nevetnek, poharakat emelnek, és gondtalanul táncolnak, mit sem sejtve arról, mi zajlik a falak túloldalán.