A hibakeresés azonban nem ért véget. Minden mozdulatomat figyelték: azt is, hogyan állok meg, miként várok, sőt még azt is, milyen arckifejezéssel viselem a megjegyzéseket. A többiek hamar ráéreztek a hangulatra, és Brigitta Vinczét utánozva gúnyos pillantásokat, félmosolyokat engedtek meg maguknak.
Egy vendég ingerülten intett felém, majd panaszkodott, hogy a garnélája kihűlt. Legszívesebben emlékeztettem volna rá, hogy egyetlen fillért sem fizetett, hiszen jótékonysági esten vagyunk, de lenyeltem a szavaimat, és csendben továbbmentem.
Nem sokkal később elfogyott egy felszolgáló, Brigitta pedig odaszólt:
— Diána Erdélyi, menj, és mosogass el.
Az ő konyhájában utasított arra, hogy tányérokat súroljak.
— Engem felszolgálásra vettek fel, nem mosogatni — jegyeztem meg halkan.
Összeszűkült a szeme.
— Drágám, azt teszed, amit mondok. Vagy kereshetsz magadnak más munkát.
A teremben feszült csend lett. Minden tekintet rám szegeződött. Mély levegőt vettem, majd elindultam a konyha felé — nem megijedve, inkább kíváncsian, meddig hajlandók elmenni.
Hegyekben álltak a koszos tányérok. A forró víztől kipirult a kezem, miközben a kis ablakon át láttam, ahogy odakint nevetnek, táncolnak, és eszükbe sem jut, ki végzi el helyettük a kellemetlen munkát.
Brigitta időről időre benézett, kritizálta a mozdulataimat, és ostobának nevezett. Nem sokkal később betántorgott a kissé kapatos Bernadett Hegyi is.
— Nézzétek csak! A kis pincérlány mosogat — kacagott. — Ez nem is munka, inkább sors azoknak, akiknek nincs választásuk.
Akkor értettem meg igazán: számára az ember értékét rangok és bankszámlák határozzák meg.
Brigitta még rátett egy lapáttal:
— Se célok, se jövő… Valószínűleg eddig juthatsz.
Már épp válaszoltam volna, amikor a bálteremből ismerős hang csendült fel:
— Elnézést, látta valaki a feleségemet? Diánát keresem.
Márk Mezei lépett be. Meglátott egyenruhában, könyékig vízben állva, és az arcáról azonnal eltűnt minden kedvesség.
— Önök mosogatásra kényszerítették a feleségemet? Az én konyhámban? — kérdezte fagyos hangon.
Brigitta elsápadt.
— A… a felesége?
— Igen. Diána Erdélyi, két éve a feleségem, ennek a háznak társtulajdonosa, és az egyik legokosabb, legnagylelkűbb ember, akit valaha megismerhettek.
Kézen fogott, kivitt a terembe, majd a vendégekhez fordult.
— Diána ma este azt figyelte, miként bánnak azokkal, akiket maguk alattvalónak tartanak. Sokan elbuktak ezen a próbán.
Én is megszólaltam:
— Ma felszolgáló voltam, saját döntésből. De az a nő, aki bármelyik nap állhatna itt helyettem, ugyanazt a tiszteletet érdemli, mint amit most kapok.
Márk Bernadett felé nézett.
— Diánának Harvardon szerzett mesterdiplomája van szociális munkából, és önkéntesként dolgozik egy menhelyen. Az ön férjének szerződését pedig a mai nappal felmondtuk.
A döbbenet tapintható volt. Néhányan sietve távoztak, mások bocsánatot kértek. Brigitta elveszítette a szervezői pozícióját, Bernadett férjének cége komoly veszteségeket szenvedett el. Ami igazán számított, az az volt, hogy néhány vendég valóban változtatott: leveleket írtak, önkéntesként jelentkeztek, és elgondolkodtak addigi nézeteiken.
Másnap reggel, egy csésze kávé mellett Márk megkérdezte:
— Megbántad?
— Nem. Csak azt sajnálom, hogy egyáltalán szükség volt erre.
Elmosolyodott.
— Ez a kiváltság lényege: hogy választhatunk. Te pedig azt választottad, hogy szembenézel azzal, ami sokaknak mindennapos valóság.
A gondolat még sokáig velem maradt, miközben csendben kortyoltuk a kávét, és éreztem, hogy mindez csak egy nagyobb történet kezdete volt.