— …szét a költségeket tényleg. Ki-ki fizesse a saját dolgait. A rezsi legyen felezve, az étel is. A maradékról pedig mindenki maga döntsön.
Júlia Oláh egy pillanatig hallgatott, majd lassan bólintott.
— Rendben.
— Akkor ebben megállapodtunk? — kérdezte Domonkos Szalai.
— Igen.
A konyhában elült a hang. Csak a falióra kattogása maradt.
— És… most hogyan tovább? — szólalt meg végül Júlia.
Domonkos vállat vont.
— Nem tudom. Majd alakul.
Egy hónap telt el. Excel-táblában vezették a számokat, pontos sorokban szerepeltek a közös kiadások, és külön oszlopban mindenki saját költései. Júlia fizette tovább a robotporszívó részleteit. A lakás szemmel láthatóan rendezettebb lett: a gép minden nap elindult, amikor ő dolgozni ment, az alkalmazás pontosan időzítette. A padló mindig tiszta volt — a levegő viszont egyre üresebb. Beszélgetni csak a számlákról beszéltek. Bevásárlólistáról, villanyszámláról, mosószerről. Arról viszont nem, hogy kinek milyen napja volt. Nem kérdeztek, nem terveztek, nem nevettek.
Egy este Henrietta Székely telefonált. Meghívta őket a születésnapjára. Júlia azonnal igent mondott. Domonkos is beleegyezett, egy rövid bólintással.
Az autóban csendben ültek. Júlia az ablakon át figyelte Debrecen havas utcáit, a lámpák tompa, sárgás fényét. Arra gondolt, mennyire hasonlítanak most két udvarias lakótársra. Egy fedél alatt, mégis távol.
Henrietta lakásában meleg volt, friss sütemény illata lengte be a teret. Az asszony mosolyogva fogadta őket, mindkettőjüket megcsókolta. Az asztalnál már ott ült a nővére a férjével, egy régi barátnő és egy szomszéd. Júlia automatikusan segíteni kezdett: terített, salátát aprított, töltött a poharakba.
— Hogy vagytok mostanában? — kérdezte Henrietta, amikor kettesben maradtak a konyhában.
— Jól — felelte Júlia, túl gyorsan.
— Domonkos olyan feszült lett mostanság.
— Sok a munka — mondta Júlia.
Henrietta nem válaszolt azonnal, csak figyelte őt.
— Ugye nincs köztetek baj?
— Nincs. Minden rendben van.
A tapasztalat azonban nem engedte magát félrevezetni. Az idősebb nő felsóhajtott.
— Tudom én, hogy sok pénzt költ rám. Nem emiatt van köztetek feszültség?
Júlia keze megállt a vágódeszka fölött.
— Megbeszéltük. Mostantól mindenki a saját pénzéről dönt.
— Értem — bólintott Henrietta. — Talán így valóban jobb. Tudod, én nem is kértem azt a szanatóriumot. Domonkos találta ki. Mondtam neki, hogy nincs rá szükségem, megvagyok itthon is, megvannak a gyógyszereim. De ő ragaszkodott hozzá.
Júlia lassan letette a kést.
— Nem is te kérted?
— Dehogy. Én csak nyugalmat szeretnék. A fiam viszont eldöntötte, hogy ez a megoldás, és kész.
Hazafelé Júlia Domonkost figyelte. Ő vezetett, az útvonalra koncentrált, homloka ráncolt volt, az arca fáradt. Júliában hirtelen együttérzés ébredt. Ez az ember mindig mások helyett döntött. Az anyjáért, érte, mindenkiért. Nem kérdezett — csak cselekedett.
— Anyukád azt mondta, nem ő kérte a szanatóriumot — szólalt meg halkan.
Domonkos erősebben fogta a kormányt.
— És? Én azt gondoltam, jót tesz neki.
— Domonkos… — Júlia kifújta a levegőt. — Érted már, hogy nem a pénzről szólt?
— Akkor miről?
— Arról, hogy helyettem döntesz. Az anyád helyett is. Elveszed a pénzemet, kérdés nélkül. Elküldesz valakit, anélkül hogy megkérdeznéd, akarja-e. Te eldöntöd, mi a jó — és kész.
Sokáig hallgatott.
— Segíteni akartam — mondta végül.
— Tudom. De így nem működik.
Otthon csend fogadta őket. A robotporszívó békésen állt a dokkolón, töltődött. Júlia vizet tett fel, elővette a bögréket.
— Próbáljuk meg újra? — kérdezte.
— Hogyan?
— Nem tudom. Csak… ne így. Idegenek lettünk.
Domonkos leült, tenyerébe temette az arcát.
— Sajnálom. A pénz miatt. Hogy nem kérdeztelek meg.
— Én is sajnálom. A hangnemet.
Teát ittak egymással szemben. A csend most más volt. Nem barátságos — de már nem fagyos.
— Amúgy tényleg hasznos ez a kütyü — jegyezte meg Domonkos, a porszívóra mutatva.
Júlia elmosolyodott.
— Az bizony.
Hogy mi következik ezután, egyikük sem tudta. Talán újra megtanulnak beszélni. Talán túl sok minden sérült meg. De azon az estén együtt ültek, teát kortyoltak — és ez már valaminek a kezdete volt. Hogy pontosan minek, azt majd az idő dönti el.