— Segítséget ígértem neki! — vágta rá Domonkos Szalai ingerülten. — Azt gondolod, hogy ha befekszik egy szanatóriumba, akkor csodával határos módon rendbe jön?
Júlia Oláh nem kapta el a tekintetét.
— Az az összeg az enyém. Az én jutalmam — mondta lassan, hangsúlyozva minden szót. — A munkámért fizették ki. Három hónap verejtéke. És te ezt az összeget felajánlottad az anyádnak?
— Ugyan már, teljesen mindegy, ki kereste! — legyintett Domonkos. — Egy család vagyunk. Ami van, közös.
— Közös — bólintott Júlia. — Csakhogy amikor porszívót akartam venni, azt felelted: „A saját pénzeddel azt csinálsz, amit akarsz.” Emlékszel erre?
Domonkos zavartan pislogott, mintha időt akarna nyerni.
— Az teljesen más helyzet volt.
— Miben más? — kérdezte Júlia csendesen.
— Mert anya beteg. Neki tényleg szüksége van törődésre, kezelésekre.
— A szanatórium nem gyógykezelés — válaszolta Júlia határozottan. — Lehetőség, nem szükség. Az orvos, a gyógyszerek, a vizsgálatok — ezekre soha nem mondtam nemet. De a te anyád minden egyes évben elmegy pihenni. Tavaly Hévízen volt, azelőtt Bükön. Mindig. És rendre a mi pénzünkből. Az én porszívóm viszont luxusnak számított.
— Miért ragaszkodsz ennyire ehhez az átkozott porszívóhoz? — csattant fel Domonkos.
— Nem a porszívóhoz ragaszkodom! — Júlia hangja most először emelkedett meg igazán. — Hanem ahhoz, hogy emberi módon tudjak élni ebben a lakásban. Elegem van abból, hogy munka után még órákig súrolok és felmosok! Ez nem hóbort, hanem alapvető kényelem!
— Akkor is meg kellett volna beszélned velem!
— Megbeszélni? — Júlia szája sarkában keserű mosoly jelent meg. — Te egyeztettél velem, amikor kivetted a pénzt a táskámból?
Domonkos szólásra nyitotta a száját, aztán újra bezárta. Végül csak ennyit mondott:
— Azt hittem, megérted.
— Nem — felelte Júlia. — Nem értem meg. És tudod mit? Tegyünk most rendet. A fizetésemből, ahogy te is mondtad korábban, azt veszek, amit jónak látok. Magamra. A lakásra is, ha szükséges. Az anyád költségeit pedig te állod a saját keresetedből. Szanatórium, masszázs, pihenés — mind a te pénzedből. Így megfelel?
— Ez nem fair! — fakadt ki Domonkos. — Nekem kevesebb a fizetésem!
— És ez miért az én problémám? — kérdezte Júlia halkan. — Ő a te anyád.
— A te anyósod is!
Júlia megrázta a fejét.
— Nem. Elsősorban a tiéd. Segítek neki, mert így helyes. De nem fogok többé mindent feláldozni azért, hogy ő jól érezze magát a gyógyüdüléseken. Gyógyszerek? Igen. Orvos? Igen. De a szanatórium az ő döntése — és a tiéd. Nem az enyém.
A konyha két végében álltak, közöttük megdermedt a levegő. A kihűlt kávé kesernyés illata terjengett. Az ablakon túl gyereknevetés hallatszott; az udvaron hóember készült.
— Ez képtelenség — törte meg a csendet Domonkos. — Hiszen család vagyunk.
— Pontosan — felelte Júlia. — Te és én. Az anyád a tágabb kör. Segítek, de ésszerű határokig.
Domonkos szó nélkül elment mellette, magára kapta a kabátját.
— El kell mennem. Gondolkodnom kell.
Az ajtó hangosan csapódott be. Júlia egyedül maradt. Lecsúszott a konyha padlójára, hátát a hűtőnek vetette. A keze remegett. Nem ismert magára: soha nem beszélt még így vele. Mindig engedett, mindig hallgatott.
Talán túl messzire ment? Talán tényleg önző?
Nem. Végighúzta a tenyerét a linóleumon — azon a padlón, amelyet három hónapon át térdelve mosott fel. Pár óra múlva már az ő porszívója járja majd be. Az övé. Részletre vette, és ő fogja kifizetni.
Este megérkezett a csomag. Júlia kibontotta, összeszerelte, beállította az alkalmazást. Amikor elindította az első takarítást, Domonkos is hazaért. Szó nélkül lefeküdt a kanapéra, a telefonjába mélyedve. A robot halkan zümmögve indult útnak, kikerülte a székeket, falakat.
Júlia a nappali közepén állt, és figyelte. A mellkasában súly volt — mégis nyugalom.
Másnap nem beszéltek. Domonkos reggel az anyjához ment, késő este tért vissza. Júlia főzött, ő evett, majd eltűnt a szobában. Így telt el három nap.
A negyediken Domonkos megszólalt:
— Beszélnünk kell.
Leültek a konyhaasztalhoz. Júlia keze jéghideg lett.
— Gondolkodtam — kezdte Domonkos, kerülve a tekintetét. — Talán igazad van a pénzzel kapcsolatban. Osszuk…