A számolgatás végén elégedetten állapította meg, hogy a kiválasztott modell ára negyvenkilencezer-kilencszáz forint, és még marad is egy kevés tartalék. Ettől a felismeréstől olyan könnyűnek érezte magát, mintha tényleg elemelkedne a padlótól.
Az este további része szinte lebegve telt. Júlia Oláh egyik helyiségből a másikba járt, rendet rakott, dúdolt magában, vacsorát készített, és közben mosolyogva hallgatta Domonkos Szalait, ahogy a munkahelyi történésekről mesél. A boríték ott lapult a táskájában, a cipzár mögötti, rejtett zsebben, biztonságban – legalábbis ő úgy hitte.
— Mi ütött beléd? — kérdezte Domonkos, amikor már lefeküdtek, és Júlia még mindig mosolygott.
— Semmi különös. Egyszerűen jó kedvem van. Közeleg az újév — felelte.
— Aha — morogta a férfi.
Oldalra fordult, és alig telt el egy perc, már egyenletesen lélegzett. Júlia azonban nyitott szemmel bámulta a sötétséget, és fejben végigpörgette a következő nap programját. Szombat lesz. Ilyenkor általában tízig alszanak, utána egy lassú reggeli, majd irány a bevásárlóközpont. Tudta, pontosan hol van az az üzlet, melyik szinten, melyik sorban áll „az ő” porszívója. Ha délelőtt megrendeli, még aznap kiszállítják. Este pedig végre elindíthatja, figyelheti, ahogy ügyesen kikerüli a bútorokat, felmossa a padlót, és tiszta, nedves csíkokat húz maga után.
Reggel a megszokottnál korábban ébredt. Domonkos még aludt. Halkan felkelt, felöltözött, kiment a konyhába, és lefőzött egy kávét. Leült az asztalhoz, maga elé húzta a táskáját, és kinyitotta a titkos zsebet.
A boríték nem volt benne.
Először csak megrázta a táskát, aztán ki is fordította. Semmi. Sorra átnézett minden rekeszt, még a bélést is kitapogatta. Üres. A szíve vadul kalapált, a fülében zúgott a vér. Visszarohant a hálószobába, és felkapcsolta a lámpát.
— Domi. Domi, kelj fel! — szólt rá.
A férfi nyögött valamit, és a kezével eltakarta a szemét.
— Mi történt?
— A pénz… a táskámból. Hol van?
Domonkos egy darabig hallgatott, majd felült, és végigdörzsölte az arcát.
— Ja… a prémium? Arra gondolsz?
— Igen. Hol van? — Júlia hangja remegett.
— Elvettem.
Ott állt a szoba közepén, kezében az üres borítékkal.
— Mégis hogyan… elvetted?
— Anyának kellett — mondta Domonkos fáradtan. — Azt kérte, fizessem be a szanatóriumi beutalót. Az orvos javasolta, állítólag jót tesz a szívének meg az idegeinek. Utánanéztem, találtam egy jó helyet Debrecen mellett. Húsz nap hatvanezerért. Pont kijött a prémiumodból.
Júlia nem szólt. Egyetlen hang sem jött ki a torkán.
— Azt hittem, nem lesz gond — folytatta a férfi, és felnézett rá. — Te is mindig azt mondod, segíteni kell neki. Meg különben is, ez nem akkora összeg, majd keresel máskor.
A saját hangja idegenül csengett a fülében, amikor végül megszólalt:
— Fogtad, és elvetted a pénzemet. Meg sem kérdeztél.
— Ne csináld már. Azt hittem, megérted. Anyám beteg.
— És befizetted egy szanatóriumra.
— Nem odaadtam neki, hanem befizettem. Januárban utazik.
Júlia megfordult, és szó nélkül kiment a szobából. Magára kapta a kabátját, belelépett a csizmájába.
— Hova mész? — kiabált utána Domonkos.
Nem válaszolt. Kilépett a lakásból, lifttel lement, majd az utcára ért. Hideg, napos reggel volt, a hó hangosan ropogott a talpa alatt. Gyorsan haladt, maga sem tudta, merre, míg végül egy megállónál találta magát. Felszállt az első kisbuszra, és elutazott a bevásárlóközpontig.
A műszaki áruház szinte üresen kongott — szombat délelőtt, sokan még a céges bulik után pihenték ki magukat. Júlia odalépett a porszívókhoz, megkereste a megfelelő modellt, és intett az eladónak.
— Ezt szeretném — mondta határozottan.
— Kitűnő választás. Készpénz vagy kártya?
— Részletfizetéssel.
— Rendben. Személyi igazolványt kérhetek?
Fél órával később szerződéssel a kezében lépett ki az üzletből. A kiszállítást estére ígérték. Tizenkét hónapra szólt a hitel, havi négyezer-ötszáz forintos törlesztéssel. Meg fogja oldani. Összehúzza magát, de megoldja.
Otthon Domonkos komor arccal ült a konyhában.
— Merre voltál? — kérdezte.
— Vásárolni.
— Mit?
— Vettem egy porszívót.
A férfi felkapta a fejét.
— Tessék? Milyet? Miből?
— Hitelre.
— Teljesen elment az eszed?! — Domonkos felugrott, a szék feldőlt mögötte. — Hitelt egy porszívóra?! Normális vagy?!
Júlia nyugodtan levette a kabátját, és a fogasra akasztotta.
— Igen, az vagyok.
— De hát megígértem anyámnak azt a pénzt! Vidd vissza az egészet azonnal! — csapott az asztalra.
Júlia ekkor fordult felé igazán. Hosszú évek óta először nézett rá figyelmesen. Látta a vörös foltokat a nyakán, a kidagadó eret a homlokán, az ökölbe szorított kezeket. Meglátta azt az embert, akinek az anyja pénze fontosabb volt, mint az övé — a feleségéé —, fontosabb, mint három hónapnyi térdelős felmosás és robotolás. Azt az embert, aki magától értetődőnek vette, hogy belenyúljon a táskájába, és elvegye azt, amit ő keresett meg.
— Mégis milyen pénzt ígértél oda az anyádnak? — kérdezte halkan, de keményen, és ezzel a kérdéssel megnyitotta azt a beszélgetést, amelyet már nem lehetett elkerülni.