— Ezt a pénzt én az anyámnak ígértem meg! Fogod magad, és mindent visszaviszel a boltba! — csattant fel a férj ingerülten.
A porszívó még októberben adta meg magát. Ősrégi darab volt: zsinóros, a vezeték már évek óta nem húzódott vissza rendesen, porzsákos típus, amelyet minden ürítéskor a kuka fölött kellett kirázni, köhögve a finom portól.
Egy reggel, indulás előtt Júlia Oláh még bekapcsolta. Búgott pár percig, aztán egy tompa reccsenés hallatszott, és a készülék elnémult. Égett szag terjengett a levegőben. Júlia azonnal kihúzta a konnektorból, kitárta az erkélyajtót szellőztetni, majd az előszoba sarkába tolta a porszívót. Ott porosodott azóta is, immár három hónapja.
Azóta maradt a seprű. Előbb felsöpört, aztán felmosta a padlót, ahogy gyerekként a nagymamájánál falun. Csakhogy ez nem egy vidéki ház volt, hanem egy panelben lévő, háromszobás, hetvenkét négyzetméteres lakás: két szőnyeggel, linóleumos konyhával és előszobával, a szobákban laminált padlóval. Seprűvel sosem lett tökéletes, de nemigen volt más választása.
— Domonkos, nem gondolod, hogy ideje lenne porszívót venni? — vetette fel egy este, amikor a férje a kanapén ült, és a telefonját nyomkodta.
Domonkos Szalai még csak fel sem pillantott.
— Most nem aktuális.
— Hogyhogy nem? Két hónapja felmosóval takarítok.
— Júlia, bírj ki még egy keveset. Anyu állapota megint romlott. Az orvos új gyógyszereket írt fel, rettenetesen drágák. Masszázs, kezelések… most neki fontosabb a pénz.
Júlia a konyharuhába törölte a kezét, majd leült a kanapé szélére.
— Meddig kell még kibírnom?
— Nem tudom. Amíg nem lesz stabilabb.
Egy rövid szünet után Júlia óvatosan folytatta:
— És ha én venném meg? A saját fizetésemből. Apránként félretenném.
Domonkos ekkor végre elvette a szemét a kijelzőről, és ránézett.
— A te pénzed, azt csinálsz vele, amit akarsz. Részemről rendben.
— Tényleg?
— Mondtam már.
Júlia bólintott, majd kiment teát főzni. Furcsa érzés szorította a mellkasát — nem tudta eldönteni, megkönnyebbülés-e vagy inkább sértettség. Közben fejben számolni kezdett. A fizetése nagy része elment élelmiszerre, amit többnyire ő vásárolt, bérletre, apró napi kiadásokra.
Ha nagyon odafigyel, tud félretenni. Fél év alatt összegyűlhet egy normális robotporszívóra, felmosó funkcióval, dokkolóállomással, amely magától üríti a portartályt és kimossa a törlőkendőt. Esténként már nézegette őket az interneten, olvasta a véleményeket, miközben Domonkos aludt, ő pedig forgolódott, képtelen volt elaludni.
A robotporszívó gondolata melegséggel töltötte el. Elképzelte, ahogy a készülék végigjárja a lakást, míg ő dolgozik, és mire hazaér, rend fogadja. Nem kellene a hétvégéket súrolással tölteni. Lehetne pihenni, olvasni, vagy egyszerűen csak feküdni. Mikor volt utoljára, hogy tényleg nem csinált semmit?
November különösen nehéznek bizonyult. Az anyósa, Henrietta Székely valóban rosszabbul lett: szinte minden este felhívta Domonkost, panaszkodott a szívére, a vérnyomására, a fulladásérzésre. Domonkos hetente kétszer is átment hozzá, kiváltotta a gyógyszereket, orvoshoz kísérte. Júlia csendben figyelte, ahogy a közös pénzük egyre gyorsabban fogy.
— Még tízezer forintra szükség lenne — mondta Domonkos egy reggel reggeli közben. — EKG-ra és ultrahangra. Az államiban egy hónapot kellene várni, a magánrendelésen azonnal fogadnak.
Júlia csak bólintott, és tovább kente a vajat a kenyérre.
— Vedd le a kártyáról.
— Alig maradt rajta valami.
— Meddig kapunk fizetést?
— Olyan másfél hét múlva.
Júlia előhúzta a pénztárcáját a táskájából, kiszámolt egy ötezrest, és az asztalra tette.
— Tessék. A többit majd megoldjuk.
Domonkos zsebre vágta a pénzt.
— Köszönöm, visszaadom.
Nem adta vissza. Júlia ezt előre tudta, és nem is számított másra.
Decemberben azonban váratlan fordulat történt. A munkahelyén bejelentették, hogy év végi prémiumot kapnak. Júlia közgazdászként dolgozott egy kisebb építőipari cégnél, ahol a jutalom egyáltalán nem volt megszokott. Az idei év viszont jól sikerült, a projektek nyereségesek voltak, így a vezetőség úgy döntött, megjutalmazza a dolgozókat.
December huszonharmadikán, pénteken behívták az igazgató irodájába. Egy fehér borítékot nyújtott át neki.
— Boldog új évet, és köszönjük az egész éves munkáját.
Júlia a borítékot a mellkasához szorítva ment ki. A mosdóban bezárkózott egy fülkébe, és remegő ujjakkal bontotta fel. Lassan megszámolta a bankjegyeket. Hetvenezer forint. Behunyta a szemét, és a hideg falnak támasztotta a homlokát, mert pontosan tudta, hogy ebből végre megveheti azt a porszívót, amelyet már november óta kinézett magának, modern alapállomással, felmosó funkcióval és teljesen automatizált működéssel.