– Miért van erre szükség? – kérdezte értetlenül Zoltán.
– Azért, mert most megmentjük a házasságát – felelte határozottan Mónika Szalai. – Ön pedig figyel, tanul, és levonja a tanulságokat.
Amikor felértek a lakáshoz, Mónika leoldott a ruhájáról egy elegáns, ezüstszínű brosst.
– Ezt majd adja oda a feleségének, miután elmegyünk.
– De miért? Inkább vigye vissza… – tiltakozott Zoltán zavartan.
– Az ezüstlakodalmon ezüstöt ajándékoznak egymásnak – magyarázta a pszichológus. – Meg sem lepődnék, ha a felesége is tartogatna magának egy meglepetést. Egyébként hogy hívják?
– Júliának.
– Rendben, improvizálunk – fordult Mónika Gézához és Nikoletthez. – Odabent egy csalódott, megbántott asszony vár ránk. Az a dolgunk, hogy újra boldognak érezze magát… és főleg azt, hogy rájöjjön: ezt az ünnepet ez a derék férj rendezte neki – biccentett Zoltán felé.
Júlia közben a fotelben ült, a tévé ment, de nem jutott el hozzá semmi. A sértettség fojtogatta, a gondolatai kuszán kergették egymást. Fogalma sem volt, mihez kezd ezután, hogyan tovább, mit mond majd a fiainak. És közben az járt a fejében: ő meg mintha semmit sem venne komolyan…
Megszólalt a csengő. Júlia ránézett az órára, meglepődött, mégis ajtót nyitott.
Amikor a küszöbön Gézát és Nikolettet pillantotta meg jelmezben, teljesen ledermedt, azt sem tudta, mit mondjon.
A vendégek nem hagytak időt a hezitálásra: vidáman köszöntötték az új esztendőt, verset kértek tőle, kézen fogták, körbe-forgatták a szobában, és becézgetve szólították, mintha kislány volna.
Júlia egyszer csak azt vette észre, hogy nevet. Elengedte magát, beszállt a játékba. Abban a pillanatban, amikor Géza az ölébe ültette és átnyújtott neki egy csomag édességet, kinyílt az ajtó… és Zoltán lépett be, karjában hatalmas virágcsokorral.
Júlia nem hitt a szemének.
– Júlia… – szólalt meg Zoltán félénken, közelebb lépve.
A betanult mondatokra már nem maradt ideje, mert a felesége odarohant hozzá, átölelte, és a nyakába kapaszkodott.
– Köszönöm, Zoltán… köszönöm, hogy nem felejtettél el – suttogta meghatottan. – És ezt az egészet is… köszönöm.
Mónika, Géza és Nikolett nesztelenül távoztak, hogy ne zavarják meg a pillanatot.
– Negyedszázad együttélés után is ennyi elég a boldogsághoz – jegyezte meg Mónika az ajtón kívül. – Mikor értik meg végre a férfiak, hogy a nőknek nem is kell olyan sok, igaz, Télapó?
– Minden nő más – morogta Géza.
– Ez igaz – mosolyodott el sejtelmesen Mónika. – Ahogy a férfiak is.