Huszonöt éve élt együtt Zoltán Halásszal. Közösen nevelték fel két fiukat, megéltek jó és rossz időszakokat egyaránt: voltak viták, kibékülések, csendes napok és hangosabb esték is. Az élet sodorta őket, ahogy sok más házaspárt.
Egy dolog azonban makacsul változatlan maradt az évek során. Zoltán soha, egyetlen alkalommal sem lepte meg Júlia Lengyelt virággal, ajándékkal, és az ünnepek sem jelentettek számára semmit. Nem köszöntötte fel névnapon, születésnapon, sőt még az esküvőjük évfordulója sem jutott eszébe egyszer sem.
Júlia viszont várt. Kitartóan, türelmesen, évről évre. Nem nagy dolgokra vágyott: egyetlen szál tulipánra március 8-án, egy apró figyelmességre a születésnapján, vagy néhány kedves mondatra a házassági évfordulójukon. Ennyi elég lett volna.
De teltek az esztendők, és semmi sem változott. Zoltán észre sem vette, mennyire bántja feleségét a közönye. Azt sem kapcsolta össze a fejében, hogy minden ünnep után egy újabb repedés jelent meg a kapcsolatukon. Egyszerűen legyintett: női szeszély, semmi több.
Így történt most is. Amikor igent mondott az újévi céges összejövetelre, eszébe sem jutott, hogy pontosan december 29-én, huszonöt évvel korábban kötöttek házasságot Júliával.
Ő nem emlékezett – Júlia annál inkább. Hiszen ez nem akármilyen évforduló volt, hanem az ezüstlakodalom. A nő abban reménykedett, hogy talán idén, ennyi idő után, a férje legalább megemlíti a jubileumot. És ha így lesz, akkor képes lesz megbocsátani mindazt, ami az elmúlt években hiányzott.
Ehelyett Zoltán a céges bulira készült. Soha nem járt ilyen rendezvényeken, most mégis, pont ezen a napon, hirtelen fontos lett neki.
„Ha elmegy, nem bocsátok meg” – döntötte el magában Júlia. – „Elválok tőle. Meddig lehet ezt tűrni?”
Zoltán mit sem sejtett arról, hogy felesége mennyire komolyan gondolja. December 29-én felöltötte a legjobb öltönyét, megborotválkozott, parfümöt fújt magára, majd odavetette:
– Szervusz! Igyekszem korán hazajönni.
Indult volna kifelé, amikor Júlia megállította.
– Ne igyekezz. Itt már senki sem vár rád. Holnap beadom a válókeresetet.
– Ugyan már… Add csak be!
– Akkor megegyeztünk – mondta a nő szokatlan nyugalommal.
Ez a higgadtság váratlanul feldühítette Zoltánt.
– Mit képzelsz magadról?! Azt hiszed, könyörögni fogok?! Azt elfelejtheted! És jegyezd meg: ebből a lakásból én sehova nem megyek!
– Majd meglátjuk – felelte Júlia csendesen.
A céges ünnepség eközben teljes lendülettel zajlott. Felnőtt emberek nevettek és bolondoztak, mint a gyerekek. A szervezők kitettek magukért: a műsorban szerepelt Géza Hegyi, Nikolett Orosz, és különféle mesebeli figurák is.
Az asztalok roskadoztak az ételektől, az ital bőségesen fogyott, a hangulat felszabadult volt.
Mindenki jól érezte magát.
Mindenki – kivéve Zoltánt.
Ő ott ült a zajos teremben, és olyan komor arccal bámulta a mulatságot, hogy arra szinte fájt ránézni, mintha a jókedv valahogy elkerülte volna őt ezen az estén.