A világ Júlia Balog körül megingott. Ami eddig „Csaba gondjainak” volt eladva, a benne növekvő bűntudat, a végeláthatatlan túlórák – mindez valójában egyetlen célt szolgált: férje, Zoltán Király szenvedélyének feneketlen kútját táplálta. Az a pénz, az az energia, az az életidő mind az ő kockázatos játszmáira ment el.
Találkozás a valósággal
A ház előtt szokatlan nyugalom uralkodott. A Gábor Kertész által küldött biztonsági emberek csendben posztoltak a bejáratnál. Júlia felment a lakásba. A kulcs nehezen fordult el a zárban, mintha maga az épület is tiltakozna a visszatérése ellen.
Bent sötétség és üresség fogadta. Zoltán nem volt otthon. Amikor belépett a hálószobába és felkapcsolta a lámpát, azonnal látta a pusztítást. A szekrények ajtajai kitárva, ruhák a földre szórva. Zoltán átkutatta a lakást, rejtekhelyek után vadászva. Bármit keresett, ami gyorsan pénzzé tehető. Csakhogy Júlia mindig előrelátó volt: a megtakarításait olyan számlán tartotta, amihez a férjének soha nem adott hozzáférést.
Leült az ágy szélére, még mindig azokban a púderrózsaszín cipőkben. Már nem egyszerű lábbeliknek látta őket, hanem valamiféle páncélnak.
Ekkor pittyent a laptop az asztalon. Új e-mail érkezett. Feladó: ismeretlen. Tárgy: „Nézd meg, mire ment el az életed.”
A levél több mellékletet tartalmazott. Fotók Zoltánról egy feltűnően csinos szőke nő társaságában, egy elegáns étteremben. A dátumok pontosan azokra az estekre estek, amikor állítása szerint „az anyjánál aludt, mert rosszul volt”. A végső döfés egy bankszámlakivonat képernyőképe volt: az ő közös kártyájukról – amit háztartási kiadásokra nyitottak – jelentős összeg érkezett ugyanennek a nőnek a számlájára.
Júlia nem sírt. Jeges, tiszta düh töltötte el. Zoltán nemcsak eljátszotta a pénzüket, hanem egy másik nőt is eltartott az ő munkájából, miközben a testvére kitalált problémái mögé bújt.
A reggel a konyhában találta. Előtte egy üres papírlap és egy gondosan rendezett iratkupac feküdt. Hajnalban lakatost hívott, és lecseréltette a zárakat. Tíz óra körül vad dörömbölés rázta meg az ajtót.
— Júlia! Nyisd ki! Tudom, hogy bent vagy! — Zoltán hangja rekedt volt az idegességtől. — Rendőrt hívok! Ez az én lakásom is!
Júlia az ajtóhoz lépett, de nem nyitotta ki. Bekapcsolta a videókaputelefont.
— A rendőrséget már én értesítettem, Zoltán. Emellett elküldtem minden képernyőfotót a „kalandjaidról” az édesanyádnak. És megkaptam az illegális klub biztonsági felvételeit is. Voltak, akik szívesen segítettek.
Odakint síri csend lett.
— Te… ezt nem teheted… — hebegte.
— Tíz perced van összeszedni a csomagjaidat, amiket lent hagytam a lépcsőházban. Csak a ruháid vannak bennük. Minden más itt marad: a műszaki cuccaid, az óráid, a játékkonzolok. Ez a kompenzáció a lelki károkért és azért a pénzért, amit eltüntettél a számláról. Ha nem mész el azonnal, megnyomom a pánikgombot. Az őrség már készenlétben áll.
— Rohadj meg, Júlia! — ordította. — Elszálltál a rongyaidtól! Egyedül fogsz megdögleni azokban az átkozott cipőkben!
— Lehet, — felelte nyugodtan. — De emelt fővel fogok élni. Te pedig egész életedben a hitelezőid elől menekülsz majd. Isten veled, Zoltán.
Kikapcsolta a hangot. Az ablakból látta, ahogy a férfi kiviharzik a házból, felkap két sporttáskát, és idegesen hátrapillantgatva szinte futva indul a megálló felé. A nagyra épített „fényes élet” egy pillanat alatt omlott össze.
Eltelt egy hónap.
Júlia egy tágas, világos teremben állt. Ez volt a saját, frissen megnyílt kommunikációs ügynökségének megnyitója. Óriási kockázatot vállalt, minden megtakarítását beletette, de azóta a nap óta már nem ismert félelmet.
Elegáns szürke ruhát viselt, a lábán pedig ott voltak azok a bizonyos, poros rózsaszín árnyalatú körömcipők. Tiszták és makulátlanok voltak, emlékeztetve arra, hogy minden szenny lemosható, ha van hozzá erő.
— Remekül fest, Júlia — szólalt meg egy ismerős hang.
Gábor Kertész állt a bejáratnál, hatalmas fehér liliomcsokorral. Az elmúlt hetekben többször találkoztak: először üzleti ügyekben, később egy vacsorán, amely hosszú beszélgetésbe torkollott álmokról és tervekről.
— Féltem, hogy nem jön el — mosolygott Júlia, miközben átvette a virágot.
— Nem hagynám ki egy új birodalom születését. Egyébként — hajolt közelebb — úgy hallottam, Zoltán komoly bajban van. Csaba Kelemen végül tényleg belekeveredett valamibe, és most mindketten vidéken bujkálnak az adósságaik elől.
Júlia csak vállat vont. Ez a hír már nem érintette meg. A szíve mással volt tele.
— Tudja, Gábor — pillantott le a cipőire — azon a napon, amikor Zoltán kitépte a kezemből a táskát, azt hittem, vége mindennek. Hogy az egész csak egy ostoba luxusroham volt. Most már látom: ez volt a legolcsóbb ár, amit a szabadságomért fizethettem. Százezer forint azért, hogy megtudjam az igazat és újrakezdhessek? Ennél jobb üzlet nem létezik.
Gábor felnevetett, és karját nyújtotta.
— Akkor tegyük meg az első lépést ebben az „újrakezdésben”. Odabent mindenki a város legjobb PR-szakemberével szeretne dolgozni.
Júlia magabiztosan belekarolt. A tűsarkak határozottan koppantak a parkettán. Ez annak a nőnek a hangja volt, aki többé nem engedi, hogy bárki kitépje a kezéből az álmait, az önbecsülését vagy a jövőjét.
Kint a város zsongott, az emberek siettek dolgaik után, mit sem sejtve arról, hogy néha egy hétköznapi vita egy pár cipő miatt egy teljes átalakulás kezdetévé válhat. Júlia előre haladt, könnyed léptekkel, mert már nem cipelte mások adósságait és hazugságait.
Otthon volt. A saját életében. A saját cipőjében.