A biztonsági cégünk komoly háttérrel dolgozik – tette hozzá Gábor nyugodtan. – Pontosan tudják, miként lehet udvariasan, de határozottan elküldeni azokat, akik túlságosan ragaszkodnak a látogatáshoz.
Júlia Balog hosszabban ránézett Gábor Kertészre. Alig egy órája ismerték egymást, mégis ebben a higgadt, megfontolt férfiban több stabilitást érzett, mint az elmúlt öt év teljes házasságában együttvéve.
— Miért segít nekem? – kérdezte végül, csendesen.
— Mert nem szeretem, ha tönkreteszik az értéket – mosolyodott el Gábor, és a tekintetében játékos fény villant. – Legyen szó cipőkről… vagy emberi sorsokról.
Az ezt követő órák szinte ködbe vesztek. Júlia farmerét egy letisztult szabású, fekete ruhára cserélte, amelyet a butik archívumából választottak ki számára – „illeszkedik az est stílusához” – jegyezte meg Gábor. Géza Kozma időközben visszahozta a cipőket: úgy ragyogtak, mintha egyenesen a kifutóról érkeztek volna. Se folt, se nyom nem emlékeztetett arra a megalázó pocsolyára.
Amikor Júlia felvette őket, és a tükör elé állt, szinte rá sem ismert arra a nőre, aki visszanézett rá. Magasnak, határozottnak látta magát, a tekintetében hűvös magabiztosság csillant. A tűsarok nemcsak centiket adott hozzá a magasságához, hanem valami belső tartást is.
A bemutatótérben ekkorra már gyülekeztek a vendégek: a fővárosi elit, gyűjtők, újságírók. Júlia regisztrált, kérdésekre válaszolt, katalógusokat osztott. Az agya fegyelmezetten működött, minden gondolatot kiszorítva, amely Zoltán Királyhoz kötődött. Úgy érezte magát, mint egy színésznő, aki végre egy sikeres nő szerepét játssza – és meglepve tapasztalta, mennyire jól áll neki ez a szerep.
Valamivel kilenc óra után, amikor a vendégek nagy része már távozott, Gábor egy pohár pezsgővel lépett mellé.
— Kiváló munkát végez – mondta elismerően. – Ritka érzéke van ahhoz, hogy az emberek megnyíljanak.
— Köszönöm, Gábor. Megmentette a napomat. És talán az idegeimet is.
A nyugalom azonban nem tartott sokáig. A butik ajtaja hirtelen kivágódott, és egy alak rontott be, aki látványosan nem illett az esti összképbe. Zoltán volt az. Kabát nélkül, piszkos pulóverben, zilált hajjal, eltorzult arccal.
— Itt bujkálsz! – ordította végig a termen, mit sem törődve a megdöbbent vendégekkel. – Selyemben meg gyémántban, miközben a testvéremet szorongatják a hitelezők?! Júlia, te szemét! Tolvaj vagy! Elloptad a kulcsaimat!
Felé indult, de alig tett néhány lépést, amikor két fekete öltönyös férfi állta útját – addig szinte észrevétlenül őrködtek a bejáratnál.
— Uram, kérem, hagyja el az épületet – mondta egyikük jéghideg hangon.
— Takarodjatok! Ő a feleségem! Júlia, add ide a pénzt! Tudom, hogy eladtad a cipőket! Gábor… vagy bárhogy is hívnak… fizesd vissza nekem!
Júlia előrelépett. Lassan, határozottan kopogtak a sarkai a márványon. Megállt az őrök mellett, és szembenézett a férjével. Abban a pillanatban tisztán megértette: többé nem fél tőle. Zoltán kicsinek és jelentéktelennek tűnt, dühös embernek, aki mindig rajta vezette le a frusztrációját.
— Zoltán – szólalt meg halkan. – Nem adtam el a cipőket. Rajtam vannak. Nézd meg.
Kissé előretolta a lábát, a reflektorok fénye végigfutott a finom velúron.
— Ezek többet érnek, mint az az öt évnyi „tisztelet”, amit tőled kaptam. Menj el. Holnap az ügyvédem keresni fog. Ha még egyszer megközelítesz engem vagy a lakásomat, nem butikbiztonsággal, hanem a rendőrséggel lesz dolgod. Felvétel készült a reggeli beszélgetésünkről. Ugye nem tudtad, hogy bekapcsoltam a diktafont, amikor ordítozni kezdtél Csaba Kelemen hiteléről?
Blöff volt – de működött. Zoltán elsápadt. Tudta, hogy a reggeli jelenetnek bőven voltak tanúi.
— Ezt még megbánod – sziszegte, miközben hátrált az ajtó felé. – Egyedül maradsz. Kinek kellesz majd az ambícióiddal meg a cipőiddel?
— Inkább legyek egyedül szép cipőkben, mint veled a sárban – vágta rá Júlia.
Amikor az ajtó becsapódott mögötte, súlyos csend ereszkedett a teremre. Gábor odalépett, és óvatosan megfogta Júlia kezét.
— Jól van?
— Igen – vett mély levegőt Júlia. – Először érzem ezt nagyon régóta.
Azt még nem sejtette, hogy az este igazi meglepetése csak ezután következik, és hogy ez a válás csupán a kezdete lesz egy eseménysornak, amely egy olyan titokhoz vezeti el, amelyet Zoltán évek óta rejtegetett előle – egy titokhoz, amely nemcsak Csaba Kelemen állítólagos tartozásáról szól.
Miután az őrök kikísérték Zoltánt, Júliát furcsa üresség járta át. Az egész nap feszültsége egyszerre engedett el: fülében tompa zúgás maradt, a lábai sajogtak. A bemutató véget ért, a butik lassan kiürült. Gábor észrevette rajta a kimerültséget, és autót rendelt.
— Elkísérem – mondta halkan. – Ilyen este után nem jó egyedül maradni.
Az autóban Júlia némán nézte az elsuhanó utcai fényeket. Nem tudta feldolgozni, hogy az öt közös év talán csak díszlet volt. Hogyan válhatott az a férfi, akit szeretett, egyik napról a másikra idegenné?
— Gábor… miért követelte ennyire azt a pénzt? – kérdezte, amikor megérkeztek a házához. – Százezer forint sok, de valódi adósságokat nem old meg.
Gábor elgondolkodva forgatta a bőrkulcstartóját.
— Nem akartam ezt a butikban mondani – felelte végül. – Amíg maga a műhelyben volt, utánanéztem néhány dolognak. Vannak ismerőseink a banki világban. Csaba Kelemen hitele csak fedősztori.
Júlia felé fordult.
— Ezt hogy érti?
— Csabának valóban van némi tartozása, de jelentéktelen összeg. A gond a férjével van – sóhajtott Gábor. – Zoltán az elmúlt fél évben rendszeresen járt illegális szerencsejáték-klubokba. Nem a testvérét mentette, hanem a saját veszteségeit próbálta eltüntetni. És úgy tűnik, ott már milliós nagyságrendről beszélünk. Azok a cipők számára nem puszta luxust jelentettek, hanem egy újabb esélyt arra, hogy időt nyerjen.