A következő percek eseményei szinte ködbe vesztek számára. Csak annyira emlékezett, hogy végül betévedt egy apró, fák közé szorult parkocskába, ahol az egyik nedves padra roskadt. Csak ekkor tudatosult benne, hogy még mindig görcsösen szorongatja azt a sálat, amellyel az imént a cipőjét próbálta letörölni. A puha anyag menthetetlenül elszíneződött: szürke, városi kosz csúfította el. Júlia Balog a kezére nézett, és megdöbbenve látta, hogy az ujjai finoman, de megállíthatatlanul remegnek.
— Kisasszony, jól van? — szólalt meg mellette egy mély, nyugodt férfihang, amelyben őszinte aggodalom csengett.
Júlia lassan felpillantott. Egy ötvenes évei elején járó férfi állt mellette, kifogástalan szabású kasmírkabátban. Az egyik kezében elviteles kávét tartott, amelyből fahéj és frissen őrölt kávé illata szállt fel. Júlia válaszolni akart, elmondani, hogy nincs semmi baj, de a szavak helyett hirtelen zokogás tört fel belőle. Hangosan, fuldokolva sírt, úgy, mint egy megsértett gyerek, akinek elfogyott minden ereje.
A férfi nem hátrált meg, nem tett fel tolakodó kérdéseket. Egyszerűen leült a pad szélére, óvatosan letette a kávét Júlia mellé, majd egy tiszta papírzsebkendőt nyújtott felé.
— Tudja — szólalt meg halkan, miután a sírás alábbhagyott —, akaratlanul is láttam, mi történt a zebránál. A bolt óta ön mögött haladtam.
Júlia megdermedt, miközben a könnyeit törölte. A szégyen forró hullámként öntötte el. Ez az idegen mindent látott: Zoltán Király üvöltését, a dobozt, ahogy belecsapódik a pocsolyába, és őt magát, amint dühében kitépi a kulcsokat a férfi kezéből.
— Sajnálom — suttogta. — Borzalmas jelenet volt.
— Én inkább azt mondanám, hogy ritkán ennyire őszinte — felelte a férfi halvány mosollyal. — Nem gyakran látni valakit, aki egyetlen pillanat alatt dönt úgy, hogy elég volt. Egyébként Gábor Kertész vagyok. Annak a butknak a vezetője, ahol megvette azokat a szerencsétlen cipőket.
Júlia rémülten nézett rá.
— Akkor… akkor tudja, mennyibe kerültek. Biztos azt hiszi, teljesen meghibbantam.
— Azt gondolom, hogy egy százezer forintos cipő kiváló befektetés, ha segít felismerni, hogy rossz ember mellett élünk — válaszolta nyugodtan. — De nem ezért jöttem utána.
A férfi intett a másik kezében lévő táskára. A butik logójával ellátott csomag ép és tiszta volt.
— Amikor a… kísérője eldobta a dobozt, majd ledermedve ott maradt, egyszerűen elejtette. Felvettem. Ő észre sem vette, már telefonált is valakinek.
Átnyújtotta a csomagot. Júlia belenézett: ott feküdt a másik cipő sértetlenül, a sáros darab pedig gondosan csomagolópapírba tekerve.
— Kiváló minőségű velúr — jegyezte meg szakmai hangon Gábor. — Ha a butik melletti műhelyünkbe visszük, Géza Kozma, a mesterünk, két órán belül nyomtalanul eltünteti a foltokat. Jöjjön. Amúgy is jól jönne egy kis meleg.
A butik belső tere szinte körülölelte Júliát: kellemes hő, drága bőr illata és halk jazz szólt. Gábor egy hátsó helyiségbe kísérte, amely inkább emlékeztetett egy otthonos nappalira, mint munkahelyre. Mély fotelok, művészeti albumokkal teli polcok és egy diszkrét kávégép fogadta.
— Foglaljon helyet. Géza csodákra képes — mondta Gábor, miközben a dobozt átadta az egyik kollégának.
Júlia a fotelben ült, két kezével forró teát szorítva. A bénultság lassan eloszlott, helyét éles harag és fájdalmas tisztánlátás vette át.
— Tudja, Gábor… — kezdte, miközben a szürke várost figyelte az ablakon túl. — Nem az volt a legrosszabb, hogy kiabált. Hanem az, hogy öt éven át győzködtem magam: ez így rendben van. Hogy kötelességem eltartani Csaba Kelemen kártyaadósságait. Hogy az én vágyaim mindig hátrébb sorolhatók. Ezek a cipők… azért kellettek, hogy bebizonyítsam magamnak: még létezem.
— Ön egy erővásárlást hajtott végre — bólintott Gábor, leülve vele szemben. — A mi szakmánkban gyakori jelenség. Nem pazarlásról szól, hanem kiáltványról. Arról, hogy valaki kimondja: „Fontos vagyok.”
— Ez a kiáltvány pedig válással végződött, fél kerület szeme láttára — mosolyodott el keserűen Júlia.
— Vagy éppen ott kezdődött el.
Ebben a pillanatban Júlia telefonja rezegni kezdett az asztalon. A kijelzőt elárasztották az értesítések. Zoltán már tizenkétszer hívta. Üzenetek érkeztek egymás után.
„Óriási hibát követtél el. Csaba teljesen összeomlott, öngyilkossággal fenyegetőzik az adósság miatt, te pedig cirkuszt csináltál!”
„Add vissza a kulcsokat, különben rendőrt hívok. Nincs jogod kirakni, a lakás közös!” (Júlia pontosan tudta, hogy hazugság — a lakást még a házasság előtt a szüleitől kapta, Zoltán pedig ezt sosem felejtette el.)
„Anyám teljesen kiborult. Szégyent hoztál a családunkra.”
Júlia olvasott, de már csak undort érzett. Csaba családja mindig összezárt az „idegenekkel” szemben, ő pedig számukra sosem volt több, mint pénzforrás.
— Fenyegeti? — kérdezte Gábor, észrevéve Júlia elsápadó ujjait.
— Próbálkozik. De nincs esélye. A lakás az enyém, a munkám biztos. Csak… félek hazamenni. Tudom, hogy ott vár majd az ajtó előtt. Csabával vagy az anyjával. Nem hagynak békén, amíg pénzt nem szereznek.
Gábor hosszasan nézett rá, majd határozottan megszólalt:
— Van egy javaslatom. Ma este zárt bemutatót tartunk az új kollekciónkból. Szükségem lenne egy asszisztensre, aki érti az értékeket és tud méltósággal jelen lenni. A kolléganőm megbetegedett. Ez lefoglalja estig, én pedig intézkedem, hogy a biztonsági szolgálatunk gondoskodjon róla: a házánál nyugalom legyen.