Azon a reggelen a Voroncov családban nem a kávéfőző sercegése indította a napot, hanem a luxus hideg fénye. Júlia Balog a bejárati előszobában állt a tükör előtt, és szinte ünnepélyes lassúsággal emelte ki a cipős dobozból azt, amit titokban kincsének tekintett. A „poros rózsa” árnyalatú, vékony tűsarkú elegáns cipő ára százezer forint volt – olyan összeg, amelyet a férje, Zoltán Király, nagyjából egy leharcolt hazai autó vagy egy teljes éves tésztakészlet értékével tett egyenlővé.
Júlia számára azonban ez a pár cipő messze túlmutatott a lábbelik világán. Egy határvonalat jelentett. Egy új korszak kezdetét. Három teljes évet húzott le szabadság nélkül egy reklámügynökségnél: végighallgatta az ügyfelek szeszélyes kifakadásait, tűrte az éjszakába nyúló módosításokat és a végtelen köröket, csak hogy egyszer végre ne az „észszerűt”, hanem a „gyönyörűt” választhassa. Ez a kis darabka fényűzés kijárt neki.
– Teljesen elment az eszed? – Zoltán hangja úgy hasította ketté a lakás csendjét, mint egy életlen penge.
Júlia összerezzent. A férfi a konyhaajtóban állt, kezében a telefonját szorongatva. Az arca vörösbe fordult, a tekintete idegesen villogott.
– Zoltán, erről már beszéltünk. Ez a jutalmam. Félretettem rá…
– A te jutalmad?! – vágott közbe, és közelebb lépett. – Tudod egyáltalán, hogy Csaba Kelemen autóját mindjárt elveszi a bank? A testvérem nyakig ül az adósságban! Három hónapja nem fizetett, a büntetések meg naponta nőnek. És te közben százezerért veszel bőrdarabokat? Ez színtiszta árulás a család ellen!
Júlia lassan vett levegőt, minden erejével azon volt, hogy nyugodt maradjon. Csaba, Zoltán öccse, régóta feneketlen gödörként szívta el a közös pénzt. Hol telefonos kiegészítők árusításába fogott, ami egy hónap alatt összeomlott, hol „nagy jövőjű online projektbe” kért kölcsönt, amelyről később kiderült, hogy egy kétes szerencsejáték-oldal. És Zoltán minden egyes alkalommal menteni próbálta, felélve a családi tartalékokat.
– Zoltán, nem adok több pénzt a testvérednek. Soha. Az előző tartozását sem rendezte.
– Ő a családom! – üvöltötte Zoltán, mire a kulcsok megcsörrentek a polcon. – Te meg… te csak egy önző nő vagy. Vidd vissza azonnal. Most rögtön.
Júlia szó nélkül visszatette a cipőket a dobozba, és rácsukta a tetejét. Odabent valami végleg eltört benne. Eszében sem volt visszavinni őket. Ezekben akart megjelenni azon az üzleti bemutatón, amelyről azt remélte, végre irányt vált a karrierje.
– Elindulok dolgozni – mondta halkan, felkapta a dobozt rejtő táskát, és az ajtó felé indult.
Odakint a város zaja és a csípős őszi szél fogadta. Júlia gyors léptekkel haladt, a régi, elkopott csizmája koppant a járdán. A papírtáskát szorosan a mellkasához ölelte, mintha gyermeket vinne.
Nem vette észre, hogy Zoltán kirohan utána a házból. A gyalogátkelőnél érte utol, ahol már tucatnyian vártak a zöld jelzésre.
– Add ide! – Zoltán belemarkolt a táska szélébe. – Én viszem vissza a boltba. Láttam a blokkot, tudom, honnan van!
– Engedj el! – Júlia próbálta lerázni. – Mindenki minket néz!
– Nézzenek csak! – sikította Zoltán. – Hadd lássák, milyen vagy! Az embernek összeomlik az élete, te meg dőzsölsz! Százezer forintos cipők?! Teljesen elszakadtál a valóságtól!
Az arra járók megálltak. Egy nő felszisszent, egy idős férfi rosszallóan csóválta a fejét. Zoltánt mintha felspannolta volna a figyelem: hirtelen nagyot rántott a csomagon. A papír hangosan szétszakadt.
– A testvérem hitele ég! – ordította Júlia arcába. – Érted, te ostoba bábu?!
Abban a pillanatban a doboz kicsúszott a szakadt táskából, és egy pocsolyába esett a járdaszegély mellett. A fedél félrecsúszott, és az egyik halványrózsaszín cipő beleért a szürke, koszos lébe.
Júlia számára megállt az idő. A sáros velúrt nézte, majd Zoltán eltorzult, dühös arcát – azt az embert, akivel öt éve házas volt. És ekkor különös, csengő könnyedség járta át. A félelem eltűnt. A magyarázkodás iránti vágy is.
– Tudod mit, Zoltán – szólalt meg halkan, de jéghideg nyugalommal, amely elnémította a férfi üvöltését. – Igazad van. A testvéred hitele valóban „lángol”. De vele együtt most égett el a házasságunk is.
Lehajolt, felvette az összekoszolt cipőt, a sálja szélével letörölte róla a sarat, majd egyenesen Zoltán szemébe nézett.
– Vidd el őket. Add vissza a boltba. Ha ilyen állapotban is visszaveszik, add oda a pénzt Csaba Kelemennek. Ez lesz az utolsó forint, amit tőlem kap. Mert ma nem jössz haza. A kulcsaidat most elveszem.
Zoltán ledermedt. A kezében még ott volt a táska cafatja, az ujja remegett.
– Te… te egy cipő miatt válsz el? – hebegte, elveszítve minden lendületét.
– Nem a cipő miatt – felelte Júlia. – Hanem azért, mert nálad a „család” egy élősködő testvért jelent, én pedig csak egy pénztárca vagyok. Isten veled.
Egy határozott mozdulattal kikapta a kulcscsomót Zoltán nyitott kabátzsebéből. A lámpa zöldre váltott, de a tömeg mozdulatlan maradt, mintha egy utcai előadás fináléját figyelné.
Júlia hátat fordított, és elindult, maga mögött hagyva a férjét a járda közepén, kezében az átázott cipősdobozzal. Fogalma sem volt, merre megy tovább – abban az állapotban dolgozni úgysem tudott volna. Egy dolgot azonban biztosan tudott: az új élete ebben a pillanatban kezdődött. Ebben az életben nem volt helye Csaba adósságainak és Zoltán gyávaságának.
Céltalanul haladt az utcákon. A hideg szél befújt a kabátja alá, mégsem érezte. A fülében tovább visszhangzott Zoltán eszeveszett kiáltása: „A testvérem hitele ég!” Ez a mondat, amely a házasságuk sírfelirata lett, újra és újra lejátszódott benne, miközben egyre inkább azt érezte, mintha lefejtettek volna róla egy régi, idegen bőrt, és a teste még remegett az utána maradt ürességtől.