Erzsébet Török éles pillantást vetett Melinda Fülöpre, és felcsattant:
— Mondd csak, te tényleg ennyire gerinctelen vagy? Hagyod, hogy így tapossanak rajtad? Élvezed, hogy mindent lenyelsz? Engedted, hogy ez az egész ház egy állatkertre hasonlítson. Ki itt a gazda egyáltalán?
— Én — felelte Domonkos Vincze tompán, minden díszítés nélkül.
— Akkor végre viselkedj is úgy! — sóhajtott fel Erzsébet, mintha óriási terhet tett volna le a válláról, elégedetten nyugtázva, hogy kimondta, amit szerinte kellett.
— Hol vannak a csomagjaid? — kérdezte Domonkos az anyjától higgadtan.
— Még mindig az előszobában! — panaszkodott azonnal. — És egész nap éhes vagyok az utazás óta.
— Remek. Akkor köszönd meg Melindának a meghívást.
— Tessék?..
— Köszönd meg, hogy utoljára még megpróbált veled békét kötni. És kérj bocsánatot.
— De hát ő…
— Anya!
— Kö-szö-nöm… és bo-csá-nat — sziszegte Erzsébet összeszorított fogakkal.
Melinda csak biccentett, visszafogottan, minden kommentár nélkül.
— Gyere — mondta Domonkos.
— Hová?
— Oda, ahol minden a te ízlésed szerint van. A te szabályaid, a te szokásaid.
— De Domonkos, én csak… — próbálta volna puhítani a helyzetet, ám a fia félbeszakította:
— Ti apával sosem szerettétek a leveseket, az állatokat, a vidéki életet. Az én véleményem nem számított. Viszont apa egyszer mondott valamit, ami megmaradt bennem: „Ha nem tetszik, ami a miénk, teremtsd meg a sajátodat.” Megtettem, anya. Ez az én világom. Itt az én ízlésem érvényes, az én szabályaim. És ennek a háznak az úrnője a feleségem. Ha ez nem elfogadható, ott van még mindig a saját otthonod.
— Kisfiam! Ez a nő ellenem fordított téged! — váltott át Erzsébet azonnal panaszos siránkozásba. — Megbabonázott! — tette hozzá suttogva, mintha valami átkot nevezne meg.
Domonkosnál ekkor elszakadt a cérna. Karjánál fogva kivezette az anyját az előszobába, felkapta az utazótáskáját, kitárta az ajtót, majd szó nélkül végigkísérte a kapuig. Ott végre megszólalt:
— Tudod, Melinda végig melletted állt. Jó a kapcsolata a családjával, és nem akarta elhinni, hogy nálunk ez idáig fajulhat. Külön étel készült neked a konyhában. De az a bizonyos borscs… anya, az volt a próbakő. Ott mutattad meg, ki is vagy valójában.
Azzal kitárta a kaput.
— A taxi már vár.
— Te… de… mikor hívtad ki?! — hebegte Erzsébet, még mindig a fia nyers őszinteségének hatása alatt.
— Megkértem Melindát, hogy ne engedje el az autót. Jó döntés volt.
— Te! Hát te…! — háborodott fel Erzsébet.
— Én vagyok a ház gazdája, anya. Pont úgy, ahogy mindig szeretted volna — intett a sofőrnek Domonkos, letette a táskát a járdára, majd anélkül, hogy megvárta volna, beszáll-e, visszalépett a kapun belülre, és becsukta maga mögött.
— Megigézték — állapította meg Erzsébet véglegesen, és már a taxiban ülve a telefonját bújta, kétségbeesetten keresve valamit, bármit, ami visszahozhatná neki a fiát. Biztosan léteznie kell rá megoldásnak.