— Neki főzöl, érthető? Az elején nem akarta megbántani magát. Most meg csak nyeli, amit elé tesznek — csattant fel Erzsébet, hangjában éles éllel.
— Ó… — Melinda arca megnyúlt, majd nagyot sóhajtott. — De hát a borscs már elkészült, mégsem önthetem ki. Akkor marad a kényszerű evés. Gondoltam, legalább maga kiáll a fia mellett.
— Tessék?! — a menyecske szavai hallatán az anyós döbbenten meredt rá.
— Nem? Kár. Úgy érzem, Domonkos értékelné a közös fellépést.
— Te aztán… — kezdte Erzsébet, de nem fejezhette be.
— Melinda! Itthon vagyunk! — harsant fel Domonkos vidám hangja az előszobából.
A következő pillanatban a nappaliba egy fehér, bolyhos örvény rontott be, hangos ugatással, mintha hófelhő kapott volna életre.
— A-а-а! — sikított fel Erzsébet, és ösztönösen Melinda háta mögé húzódott.
— Semmi baj, ő Luna — nyugtatta meg Melinda higgadtan. — Nem bánt, ráadásul fegyelmezett. — Felemelte a kezét, mire a kutya azonnal megállt, felnézett, majd engedelmesen leült. — Ügyes lány vagy, Luna, okos kincsem.
— Miért engedik be a szomszédok kutyáit a lakásba? — préselte ki magából Erzsébet, még mindig sokkos állapotban.
— Miféle szomszédokét? A miénk. Azért van bent, mert velünk él. A család része.
— Bent?! Ez kész fertő! — kapkodta a levegőt az asszony. — És Domonkos sosem szerette a kutyákat!
— Nem, anya, te nem szereted őket — szólalt meg Domonkos, miközben belépett a nappaliba. — Szia. Pont ebédidőre érkeztél.
— Szervusz, fiam! — Erzsébet mozdulatlanul állt, várva, hogy Domonkos odalépjen és puszit adjon. A férfi azonban csak futólag átölelte, Melindát viszont gyengéden megcsókolta.
— Na, akkor eszünk? — Domonkos mélyet szippantott a levegőbe, és elégedett mosoly terült szét az arcán.
— Szívesen, Domikám, de attól tartok, nincs mit — válaszolta Erzsébet sajnálkozó hangsúllyal.
— Hogyhogy nincs?
— Hát csak a disznóknak készült étel van. Egyébként nem is szóltál, hogy ilyesmit tartotok. Gondolhatod, milyen szag lesz itt… rosszabb, mint a belvárosban a forgalom.
Domonkos értetlenül az anyjára nézett, majd Melindára, végül a már megterített asztalra. Nyaka izmai megfeszültek, és amikor újra Erzsébetre emelte a tekintetét, abból már eltűnt az előbbi könnyedség.
— Őszintén szólva, már majdnem elfelejtettem ezeket a régi mániákat — jegyezte meg keserű félmosollyal.
— Miféle mániák, fiam? Ezek az ízlésünk részei! Szabályok! Hagyományok! Te sosem panaszkodtál!
— Én? Gyerekként féltem feldühíteni apát. Később meg nem akartam állandó vitákat veled.
— Micsoda képtelenségeket beszélsz?! — fakadt ki Erzsébet hitetlenkedve, amire Luna ismét ugatásba kezdett. — Pfuj! — toppantott az asszony, és ökölbe szorított kézzel fenyegette a kutyát, akit Melinda visszatartott. — Neki persze megvannak a maga szeszélyei… — tette hozzá Erzsébet, hangjában újabb támadás ígéretével, ami már előrevetítette a következő összecsapást.